Mai Manó császári és királyi udvari fényképész (1855-1917) tizennégy hónap alatt, 1893-94-ben épített fel hat szintes műterem- és lakóházát. Díszes neoreneszánsz homlokzata szemlátomást ideológiai célokat szolgálhatott - a fényképész mintha a múltat akarta volna felidézni az akkor még fiatal mesterség - a fotográfia elismertetése céljából, amelyet akkor még senki sem tekintett művészetnek. Gondoljunk csak a földszint és a félemelet közötti majolika puttókra, vagy a II. emeleti homlokzati festményeire, amely a "fotográfia hat múzsáját" ábrázolja. A voltaképpeni fényképezés a II. emeleti Napfényműteremben zajlott, amelyet 1996/97-ben állítottak helyre. Ugyanekkor találták meg és restaurálták az itt látható freskókat, amelyek évtizedekig a fehér tapéta alatt bújtak meg. Ezek a tájképek, valaha háttérül szolgáltak a fényképésznek. Fényképezés 1931-ig folyt a Házban, akkor eladták egy Amerikából hazatelepült zeneszerzőnek, Rozsnyai Sándornak, és feleségének, a Miss Arizona ismertté vált Senger Mici táncosnőnek, akik a ház addig üres udvarában építették fel életük álmát, az Arizona nevű mulatót, mely a fokozatos modernizálás után Közép-Európa legszínvonalasabb orfeuma lett, s egészen 1944-ig, a tulajdonosok elhurcolásáig működött. Az elmúlt hatvan évben a Mai Manó Házban intézmények sora váltotta egymást, balettiskolától kamaraszínházon át raktárig, majd a Magyar Autóklub működött itt. Mindezek ellenére a ház megőrizte eredeti karakterét. 1996-ban nyilvánították műemlékké, a különleges díszek és a ház ipartörténeti jelentőségére tekintettel. Ha csak annyit írnánk Mai úrról, hogy fényképészmester, szakíró, a maga korában a gyermekfényképezés egyik legjobb hazai képviselője, 1885-töl udvari fényképész, még nem sokat mondtunk volna, hiszen a maga korában féltucatnyi magyar fényképészről lehetett ugyanezt állítani. De tegyük hozzá, hogy alapítója és főszerkesztője volt A Fény című lapnak, amely 1906-ban indult s máig felülmúlhatatlan etalonja a fényképészeti szaksajtónknak, s toldjuk meg azzal, hogy a maga korában az egyik legnagyobb szaktekintély, akire még a konkurens műtermek fényképészei is felnéztek. Elsősorban a felső középosztályról készítették műtermi portréikat, de korai riportjellegű felvételei is megmaradtak, miként azt a róla szóló könyvben olvashatjuk. Az 1900-as párizsi világkiállításon aranyéremmel honorálták képeit. May Emmanuel, azaz Mai Manó a 19. század fordulójának különleges képességű fényképészeként megérdemelten válik lassanként ismét közgondolkodásunk részévé, és műterme a magyar Brodway máig is egyik leghangulatosabb épületeként emlékeztet rá. Vajda Ildikó/Artnet
