Robitz Anikó és Czigány Ákos fotóiban sok közös és sok különböző van. Közös a sorozat-alkotás vágya, az egy-egy témát körüljáró, aprólékos kutatói attitűdjük. Közös a látvány forrása: mindketten épületekből indulnak ki, határoló felületeket fotóznak ? falakat, ablakokat, térelemeket ?, amelyek elválasztják és összekötik a kint és a bent, az itt és az ott felségterületeit. Voltaképpen a tér értelmét fényképezik.
Robitz absztrakciót olvas ki az épület, a rávetülő fény és a vetett árnyék viszonyából, Czigány fénnyel teli nyílásokat fedez föl egy kerámiatárgy elmozduló síkján, és fotóival rákérdez: vajon kinyíló vagy becsukódó ajtót látunk éppen? Robitz a fekete-fehér geometrikus rendet keresi az épületek struktúrájában, falfelületek fény-árnyék szabályrendszerében, egy síknak látszó falfelület térbe lépő csorbulásában. Czigány a telt és a rácsszerkezetű anyagok transzparenciáját vizsgálja, egy lépcsőházi színes üvegablakot rendez értelmes rétegekbe, egy üveglap foncsoraiból rakja össze az univerzum mindenre kiterjedő rendezőelvét.
Mégis, nagyon különböző az olvasat, amit a fotóikkal fölvetnek. Czigány az üvegablakban Szent Benedek reguláit próbálja színnel és kompozícióval képpé alakítani. Robitz érzelmesebben éli meg a környezet felületeit, nála a közvetlen tapintás sokkal fontosabb, mint Czigánynál; ő a felület és a tónusok tapintható elemeit fényképezi szuperközeliben. De nem kétséges, hogy mindkét fotósnál a kép valamilyen istenhit megfogalmazása, amely a tér, a teremtett világ alapelemeiben mindenütt ott látja a teremtő elv megnyilvánulását.
