Még van egy kis haladéka azoknak, akik esetleg nem látogattak el a Magyar Nemzeti Galéria Zichy-kiállítására. Kétségtelen ugyanis, hogy egy különleges élménnyel lennének szegényebbek, ha a mulasztást március 23-áig, a tárlat elköltözéséig sem pótolják. Bár a "rajzoló fejedelem" titulus is igazán hízelgő, a korában "festő fejedelemként" aposztrofált Munkácsy mellett Zichy egész életében a másodhegedűs szerepére volt kárhoztatva, és a kettejük közti állandó polemizálás sem tudta a már-már kőbe vésett sorrendet megfordítani. Zichy számára ez inkább csak afféle vigaszdíjat jelentett, hiszen egész életében dédelgetett vágya volt a festészet terén is nagyot alkotni. A "nagy"-ot ez esetben akár szó szerint is érthetjük, hiszen A rombolás géniuszának diadala című monumentális festménye, amelyet fő művének tartott, 447x550 cm. A hatalmas festmény annak idején nem csak óriási méreteivel, de témájával is felhívta magára a figyelmet. Az eredetileg az 1878-as világkiállításra festett képet ugyanis aktualizáló tartalma, a pápa, a cár és III. Napóleon direkt szerepeltetése és a párizsi kommünre való közvetlen utalása miatt a világkiállítási bizottság még a kiállítás előtt visszavonatta. A háború és rombolás kendőzetlen, már-már zavarba ejtően halmozott ábrázolása így egy jó időre kárhozatra ítéltetett, bár Budapesten és Bécsben is nagy közönségsikert aratott. Zichy munkásságában egy érdekes dilemma testesült meg: a közönség osztatlan tetszése és a művészeti kritika között feszülő ellentét. Az említett festmény egyik kényes pontja, hogy IX. Pius pápa egy koponyahalmon trónol. A szenvedélyes ábrázolásmód olyannyira Zichy sajátja lett, hogy egy korabeli francia lapban karikatúra is született arról, vajon Milton Elveszett paradicsomát hogyan oldaná meg Munkácsy, és hogyan Zichy. Az előbbi lemondó, melankolikus alakokat ábrázol, míg az utóbbinál ugyanezek égnek álló hajjal, szenvedélyes gesztusokkal, koponyákkal övezve láthatóak.
Róka Enikő, a kiállítás kurátora este fél 9-kor kezdődő tárlatvezetésén furcsa módon - talán a kései időpontnak és a Bartos-trió fantasztikus koncertje előtt felszolgált bornak köszönhetően - a kezdeti fegyelmet fokozatosan valamiféle osztálykirándulás-hangulat váltja fel. A döntően középkorú látogatókból álló 15-20 fős csoport egyik hölgytagja például rendszeresen közbeszól, később már kiabál és hangosan kuncog a barátnőivel egy-egy festményen, vagy elhangzott történeten. Végül már olyannyira elharapózik a felhőtlen légkör, hogy Róka Enikőnek is meg kell állnia, amíg a kedélyek lecsillapodnak, később pedig a "csittegés" jól ismert jelensége is tapasztalható, így újra gyereknek érezhetjük magunkat. A rengeteg kiállított akvarell és illusztráció állandó jelleggel a legőszintébb rácsodálkozást váltja ki belőlem: még az olykor százas nagyságrendű vacsorákat és társasági eseményeket ábrázoló képeken is minden egyes alak a lehető legaprólékosabban van kidolgozva. Róka Enikő elárulta: Zichy-nek saját rajzkatalógusa volt, amelyben minden egyes személy szerepelt, emellett mindig aprólékosan feljegyezte, hogy ki ki mellett ült egy-egy eseményen, az alakokat pedig beszámozta az esetleges hibákat elkerülendő. Zichy illusztrációi közül számomra az egyik legerőteljesebb a Lermontov A Démon-jához készített szénrajza, amelyen a Kaukázus felett repülő démon gyilkos arckifejezése hihetetlen erővel áraszt magából valami kortalan gonoszságot. Ez az arcjáték köszön vissza később a Madách-illusztrációk Lucifer-ábrázolásában is, jelezve, hogy az anyag nem vész el, csak átalakul. Zichy sokoldalúságának bizonyítéka, hogy akvarelljein és szénrajzain előszeretettel alkalmazta a humor eszközét: szívesen figurázta ki például a cári tiszteket, akik kötéssel a fejükön elméláznak feleségük fotója felett, miközben a géz a falra vetődő árnyékban szarvakká változik.
Bartos Csaba, a Bartos-trió csellistája - Wass Albert után szabadon - rámutatott: "Haza az, ha az egy hazában élők szeretik a nagyjaikat", ezért értékelendő, hogy Zichy művei ilyen teljességben jelenhetnek itt meg, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy bár a Bécsi Filharmonikusokat ugyan mindenki ismeri, azt kevesen tudják, hogy "csupán a csellószólamban három magyar van". A szentpétervári Ermitázzsal közösen rendezett kiállítás március 23-án zárul, a képek visszakerülnek eredeti helyükre, némelyik az alkotó szülőhelyére, Zalára, míg mások Oroszországba. Zichy így pár hónapos, hazájában tett látogatása után ismét felkerekedik, hogy igazi világpolgárhoz méltón folytassa útját. Aki teheti, vegyen tőle búcsút személyesen.
