(MTI) A szürke ruhák című kiállítás arra emlékeztet, hogy a világháború idején, 1940 és 1945 között Franciaországban mintegy 165 ezer embert, köztük 40 ezer nőt tartóztattak le és deportáltak. 76 ezren zsidók voltak, 89 ezer ember ellenállóként, politikai ellenfélként, homoszexuálisként vagy a megtorlások áldozataként került a rácsok mögé. Ezeket az adatokat a deportálások párizsi emlékközpontjának irattára tette közzé.
Jeannette L'Herminier és Germaine Tillion 1944 elején találkozott. Nem voltak barátnők, de mindketten a táboron belül folytatták az ellenállást. Jeannette rabtársait rajzolta le, Germaine a lehető legtöbb információt gyűjtötte össze a tábor életéről és színdarabot is írt. "Mindez tilos volt, semmiféle információnak nem volt szabad kiszivárognia. Rajzolni vagy írni egyfajta ellenállást jelentett, és egyfajta kiszabadulást is a szörnyű körülményekből, emellett pedig bíztatást a többi nő számára" ? mondta el Gaby Sonnabend, a besanconi múzeum konzervátora.
Az észak-németországi Ravensbrück lágerébe, amely a legnagyobb női fogolytábor volt a náci birodalomban, 120 ezer nőt internáltak. A nácik szigorúan tiltották számukra az írást és a rajzolást, hogy kiküszöböljék bármiféle szervezkedés lehetőségét, továbbá hogy megalázzák ezeket a nőket emberi méltóságukban. Röviden: meg akarták semmisíteni őket.
Germaine Tillion és Jeannette Hermier egy, a deportáltak között is különlegesnek tekintett kategóriához tartozott, az úgynevezett NN (Nacht und Nebel ? éjszaka és köd) csoportba, ahová a veszélyesnek tekintett foglyokat sorolták. A náci rendszer azt a célt tűzte ki, hogy nyom nélkül tüntesse el őket, és semmiféle dokumentum ne maradjon róluk.
A 2008-ban elhunyt Germaine kéziratai számtalan információt tartalmaznak a tábor életéről, Verfügbar aux enfers (Kb: Készen a pokolra) című operettje pedig, amelyet a nők elő is adtak a maguk barakkjában, fekete humorban gazdagon számol be a rabok életének hétköznapjairól. Az egy évvel korábban meghalt Jeannette L'Herminier kb. hatvan képet rajzolt a foglyokról. "Visszaadta méltóságukat, amelyet a nácik meg akartak semmisíteni. Rajzai egyfajta tükröt jelentettek a rabtárs számára: Nézd, ez te vagy, egy nő, akinek van egyénisége, aki nem csupán puszta szám" ? értelmezte a portrékat Sonnabend asszony.
Az éppen adódó papírokra ceruzával felrajzolt sziluettek jólfésült és ápolt nőket ábrázoltak, mintegy ellensúlyozva a piszkos és lefogyott testek valóságát. A modell néhány esetben alá is írta a vázlatot. A művész sohasem rajzolt portrét, ehhez sem elég ideje, sem elég gyakorlata nem volt.
"A deportáltak napi 12 órát dolgoztak minden időben, a végkimerülésig, napi egy tál levesen és egy darab kenyéren. Zsúfolt barakkokban éltek, egy ágyban többen is aludtak és sokszor arra ébredtek, hogy hálótársuk mellettük már halott" ? mondta el Claire Audhuy, a kiállítás biztosa. Ő volt az, aki a besanconi múzeum archívumának mélyén rábukkant a rajzokra. Az anyagot először 2011-ben mutatták be a nyilvánosságnak Strasbourg városában. A rajzokon szereplő minden nőt sikerült azonosítani.
"Egyikük elkérte a kiállítás katalógusát és azt mondta: ez családi fotó rabtársaimmal, kapcsolatunk az élet és halál mezsgyéjén csaknem olyan jelentőségűvé vált, mint egy vérségi kötelék" ? fűzte hozzá Claire Audhuy.
