Néhány évtizede divat volt a magyar tévében, hogy költőkről készült portré-műsorokban saját verseiket mondták a szerzők. Füstfelhőben gomolygó Pilinszky, kamerába beszélő Nagy László, jó volt ez, mégis jobban szerettük szavalva Latinovitsot meg Major Tamást.
- Miért vezet saját tárlatán Fehér László? - kérdezem Fehér Lászlót először, de ő passzol. Hiába javasolta a Ludwig főigazgatójának, Néray Katalinnak, hogy művészet-történésznek tanuló fia vezesse itt körbe a hallgatókat, Néray szerint az emberek rá kíváncsiak.
A főigazgató megtoldja azzal: egy-két tárlatnak kifejezetten jót tesz, ha maga az alkotó szól a művekről. Persze, ez függ attól, tud-e beszélni. Márpedig Fehér László - Birkás Ákoshoz, Bak Imréhez és Lakner Lászlóhoz hasonlóan - tud. Másrészt ez a Ludwigban lassan hagyomány lesz.
Fehér László életművének töredéke fért csak a múzeum tágas termeibe. Tizennégy ciklus - mondja Fehér - ennyin van túl eddig, úgy, hogy akad olyan korszaka, amelyben száz képet festett. Igaz, olyan is, ahol csak tízet. Mitől függ ez, kérdezi az egyik hallgató, és egyszerű válasz jön. A telítettségtől. Előfordult már, hogy tucatnyi megfestett kép után túljutott egy helyzeten, magyarázza a művész. Odaállt a vászon elé, és nem bizsergette meg a szokásos izgalom. Azonnal abbahagyta. Így váltott a hiperrealizmusról fekete-sárga sziluettesre, majd szürke-feketére és rózsaszínre, később zsidó témájú fekete-szürkére, míg csak el nem jutott az égő piroshoz és az egyik legizgalmasabb kísérleti terephez: az önarcképekhez. Meg ahhoz, hogy a világot öblös üvegváza mögül szemlélő önportréjáról kijelenthesse: összegzés.
Indítva mindezt a főiskolán töltött hetvenes években, amikor összesen annyit tudott: mit nem akar folytatni, hogyan nem akar festeni soha. De ez kevés volt még a jó munkákhoz. Egyszer például lefényképezte a Vörösmarty téri aluljáró lépcsőjén reggelente rohanó szürke-szomorú embereket azzal, később dolgozik majd ezen a hangulaton. Egy elkeseredett pillanatában azonban a földre dobta, és jól megtaposta a fotót. A gyűrött-szakadt kép meg váratlanul megtetszett. Úgy festette meg, ahogy volt.
És elkezdte érezni, mit akar. Nem nagyon törődött például a főiskolán akkoriban izmosodó ultrabalos csoportosulásokkal, saját utat keresett. Gondolta, jól passzolna korszakához egy majdnem új vasutas zakó. Csak a vállpántjait kellett leoperálni, viselhette rögtön. Csak fura volt, hogy egyre kevesebben szóltak hozzá a folyosókon, az meg már kínos, hogy három nap elteltével a komplett főiskola elkerülte. - Te, maoista lettél? - puhatolta egy ismerős. Ő letépte magáról a MÁV-zakót, és többé nem akart jól kinézni. Viszont elkezdődött megrendüléseinek sorozata.
Megáll Fehér a Ludwigban egy-egy kép előtt, és történetet mesél. Hogy megrendült a hetvenes években, amikor Trabantjával Auschwitzba érkezett, és múzeumnak, emlékhellyé rendezett tárgykupacoknak még nyoma nem volt. Ottfelejtettnek tűnő halmokban állt a haj, a szemüveg, a műláb. Megrendülten csodálta később a festőművész nyolcvanhatban a Rómához közeli Villa d' Este szökőkútját. Százhúsz évvel korábban ugyanígy volt ezzel Liszt Ferenc. Őt - impresszionista vízi zenéinek előfutáraként - zongoramű írására, Fehért Liszt-sziluettes festményre ihlette a kút. Szinte biztos, hogy nem tűnt föl Fehér Lászlónak, a megrendültség szóval írta le kápolnásnyéki élményét is, ahol izraeli kórus héber nyelvű hangversenyét hallgatta. És ugyanez a kifejezés jött a szájára hét évvel ezelőtti izraeli útjára emlékezve, amikor cetlit dugott a jeruzsálemi Siratófal egyik résébe, később pedig megfestette a pajeszos imádkozókat. Mire utalhat Fehérnél ennyi megrendültség, ezt kideríteni valódi művészettörténészi feladat.
Ami azonban a laikusnak is megkérdőjelezhetetlen: Fehér László rendületlen. Kevés hazai művész mondhatja magáról: ennyire termékeny. Azt még kevesebben, hogy a New York-i Sotheby's aukciós ház árverezi a festményüket. Ráadásul a Kisfiú című képet egyhangúlag az aukciós kínálatba választó kuratórium a mű értékét 40-60 ezer dollárra becsülte. Kortárs magyar rekord.
Honnan vezet idáig az út? Nem, nem a főiskolás évek alatt megtaposott aluljáró-fotótól. Jobban tesszük, ha a sikersorozatot az 1990-es Velencei Biennálétól datáljuk. Amikor is a Magyar Pavilonnak Néray Katalin kurátora, sárga-fekete képeivel Fehér László kiállítója volt. Kérdezem Nérayt, ha most küldhetne Velencébe Fehér-festményt, mit választana. Persze, hogy a legfrissebbeket - válaszolja a főigazgató. Esetleg Lucy kutyát, egy hajléktalant a Körtérről, a piros napszemüvegben fürdőző Editet, a napszeműveges-kapucnis Juditot, vagy a vízen lebegő Fehért.
