A 3-3 cím három férfi képzőművész - Arimichi Iwasawa, Tatsuo Osawa és Ashitani Masato - illetve három képzőművésznő - Rumi Tsuda, Kazuko Miyamoto, Nobuho Nagasawa - munkáin keresztül ad betekintést a kortárs japán képzőművészet mindennapjaiba. Bent téblábolnak a szerencsések, akik időben érkeztek: a látogatók között sok a külföldi, de a helyiek is képviselve vannak egy nyolcvan feletti társaság idős, nagyszájú nénikéi által, akik szinte túlerőben vannak. Fiatalok nincsenek, csak középkorúak és idősek, ez azért nem jó jel, az egyetlen, aki külön életkori csoportot képez, egy hat év körüli kisfiú, aki répát rágcsálva az egyik sarokban egy UMPC-n számítógépes játékot játszik magában. Röviddel hét után elkezdődik a megnyitó, két performansszal. Az elsőt, az Átöltözés nevezetűt egy velőtrázó sikítás vezeti be. A sikoly gazdája egy középkorú, New Yorkban élő japán képzőművész hölgy, Rumi Tsuda, aki felmászik egy selyemkimonókkal borított állványra, ahol mindenféle nemzetiségű képregény-arcok és Barbie-baba méretű, tradicionális öltözetbe bújtatott, fekete, kontyos bábuk várják. Az előadó az egyszínű, fehér és vajsárga kimonókon túl további öltözékeket szed elő, - melyekre színes újságpapír-kivágások vannak applikálva - és rögtön gazdát is keres a ruháknak a közönség soraiból, majd ő maga is végeláthatatlan átöltözési procedúrába kezd, néha több kimonót is magára öltve. Szerepet kap még egy tál kavics és a kimonós babák, és a már ismert, magas hangú sikítás, melyre még a kissrác is forgatja a szemét, fél fülébe mutatóujját, másikba egy répát tömve. Hosszúra nyúlik az előadás, fehér fátyol, fekete fátyol, ilyen kimonó, olyan kimonó, mögöttem a nénik hangos Jézusmária-horkantásokkal jelzik szkepszisüket, majd megtárgyalják, hogy ehhez azért kemény a szék, végül egyikük unokájának veszélyeztetett terhességét kezdi mesélni minden részletre kitérő alapossággal. Nyilván, ha egy előadó untatja a nézőit, azok kénytelenek szórakoztatni egymást, de a folyamatosan blöffhatáron mozgó performansz talán azért is tűnik ilyen soványkának, mert nincsenek kódjaink hozzá. Szerencsére Rumi Tsuda megérzi, hogy a nézők valami aktivitásra vágynak, és ecseteket osztogat szét, így aztán a galériavezetőtől a kissrácig többen odatérdelnek mellé, és a földre terített fehér anyagot összemázolják némi végtelen-jellel, meg 68-as szimbólumokkal. Ez sem dob fel, különben is, mikor volt már '68?! Szerencsére lassan lecseng az esemény, és átmenve a fekete terembe, Kazuko Miyamoto videója vár minket, aki a filmen Charlie Parker zenéjére tradicionális japán táncot lejt egy erdőben, sőt személyesen is előjön egy piros kimonóba bújva. Nyilván el lehetne merengeni tradíció és változás kapcsolatán, vagy az egyes, eltérő közegből származó kulturális jelek összepasszintásán, mégis inkább a legkedvesebb, szelíd humorú Kazuko Miyamoto művekről számolnék be. A benti terem számtalan kimonóval van elárasztva, van köztük sátorszerűen óriási, mely mögött akár bújócskázni is lehet, és egészen pici, melyet egy emberi szakállra emlékeztető, fekete, bongyor hímzés díszít, van rózsaszín géz kimonó és növényes fotóval díszített. És a két, játékos kakukktojás: a Táncoló egér egy fekete bőrdarabra ragasztott, fonalból kirajzolt egérfigura, pár szem mandulával, de mégsem ez a kedvencem, hanem egy fotó a nagyvárosba tévedt, harcias madárról, a Visszavonult harcos.
