Képző

A rezesbanda

Archív 2007. szeptember 8.

A Szépművészeti új tárlata teli van egyedi darabokkal. Hogy miért ilyen ritka kincsek az öt-hatszáz éves lapocskák? Hogyan lehetséges, hogy az egész 15. századból alig ismerünk többet 3-4000 rézmetszetű ábrázolásnál? Úgy, hogy a kis papírlapokat a gyűjtők akkortájt nem őrizték féltő gonddal, csak azok kerülték el a pusztulást, melyeket könyveikbe ragasztottak a klastromok ájtatos lakói, drága miniatűrök olcsó pótlására.

 
Egy ember zseniális ötletének vagy fokozatos kísérletek fejlődésének köszönhető-e a rézmetszés kialakulása, ez rejtély. A krónikák is hallgatnak róla. A németek minden esetre állítják, ők a gazdák. Az olaszok szerint övék a föltalálás dicsősége, sőt ismerni vélik a föltalálót is, a firenzei Finiguerra Masót. Amit még valószínűsíteni lehet: a fametszet mellett az új technikának - kezdetben legalábbis - főleg azt a szerepet szánták, hogy a vallásos eszméket minél nagyobb tömegekhez eljuttassa. (Később egyre több metszeten jelentek meg világi témák.)
 

A Szépművészeti Múzeumban 2008. január 27-ig látható tárlaton rézmetsző mesterek majd' kétszáz remekművét mutatják be. Sokszorosított grafikai eljárásokat feldolgozó kiállítás-sorozatuk második tárlatának a Mantegnától Hogarthig: a rézmetszés négy évszázadának virtuózai címet adták a szervezők (az első, 2002-ben a múzeum kollekciójának fametszeteiről adott áttekintést). A sajtónak szóló szerdai tárlatvezetésen a kurátor, Bodnár Szilvia azt is elárulta, miért nem láthatjuk a majdnem kizárólag a múzeum saját gyűjteményéből összeállított anyagot állandó kiállításként. Kiderült: a rézmetszet kényes műfaj, mindössze négy-öt hónapig tartható természetes fényben, vagyis a kiállítási termekben.

 
A tárlaton látható legkorábbi lapok a tizenötödik század második felében készültek, itáliai és német mesterek, közöttük Andrea Mantegna, Antonio Pollaiuolo, Martin Schongauer, Israhel van Meckenem művei. Milyen jelentős korszak a rézmetszés történetében a tizenhatodik század, és milyen fontos hely Németország, azt leginkább a nürnbergi festő és grafikus, Albrecht Dürer metszetein keresztül mutatja be az összeállítás. Az ő termékeny korszaka valójában a rézmetszés virágkora.
 
A 16. század viszont nemcsak német nyelvterületen számított gyümölcsöző időszaknak: Németalföldön Lucas van Leyden, Hendrick Goltzius, Jan Saenredam, Aegidius Sadeler, Jacob Matham és Jan Muller grafikusművészek remekeltek. A korszak itáliai művészeit Giulio Campagnola, Marcantonio Raimondi és Giorgio Ghisi képviseli a kiállításon, a franciákat Jean Duvet és a fontainebleau-i iskola tagjai. Ha rézmetszésről és a 18. századról beszélünk, az első kihagyhatatlan név az angol William Hogarthé, akinek jó néhány lapját őrzi a múzeum. A tárlat időben nagyjából ezen a ponton zárul, mivel a 19. és a 20. században más sokszorosított grafikai eljárások kezdtek hódítani, a rézmetszeteknek ekkorra nagyjából leáldozott.
 
Hogy történhetett?

Az ötvösműveken a vonalakat gyakran fekete masszával töltötték tele, amit aztán a mélyedésekbe beleégettek. Arany vagy ezüst alapon igen jól mutatnak az ilyen, niellónak nevezett rajzok. Ha viszont az ötvös már a beégetés előtt meg akart győződni arról, hogy jó munkát végzett, miután a mélyedéseket megtöltötte a fekete masszával, gipszlenyomatot vett róla. Az anyag ekkor kiemelődött a résekből, és a gipszalapon nagyjából a kész mű hatását mutatta. Valamikor valakinek eszébe juthatott, hogy gipsz helyett nedves papirost használjon a lenyomat készítéséhez. Ezzel a mélynyomtatás, vagyis a rézmetszés technikáját máris föltalálta!