Terri Potoczna a fotó és a színház világát egyforma hangsúllyal építi be a műveibe. Magyarországon már többször is bemutatkozott, de ennyire provokatív anyaggal még sohasem. A ?Cigány vagyok? sorozathoz tizenkét ismert festményt választott, Boccacciótól Frida Kahlóig, a jelentkezőket beöltöztette a figurák ruhájába és megjelenésébe, majd portréfotót készített róluk. Közben kérdéseket tett föl: milyen cigánynak lenni? Ki az idegen? Mitől lesz valaki ellenség? A felhívásra jelentkezők választhattak a történelmi jelmezek, ábrázolások, személyiségek közül. Volt, aki Napóleon lett, más Gainsborough kék ruhás nemesifjúja vagy Caravaggio Bacchus-öltözetű démonikus figurája, egy fátyolos tekintetű lány rálicitált Vermeer gyöngyfülbevalós cselédlányának ösztönös szépségére, és a szőke parókás, aranyozott testű roma Vénuszt is boldogan fogadta volna Botticelli.
Sztereotípiák dőlnek sorra a Bálint Ház kiállítótermében. Romákról készültek a felvételek a Lila ruhás nő jelmezében, Van Eyck piros turbános férfiarcképében. Arcok, amelyek eddig egészen biztosan soha, semmilyen körülmények között nem szerepelhettek ilyen közegben, ezekben a történeti jelmezekben, ilyen összefüggésekben. Potoczna lecserélte a romantikus cigányöltözetet Lotz Károly lila ruhájára, a csörgő aranykarikát gyöngy fülbevalóra. Vajon Frida Kahlo zavarba ejtő szemöldöke alól nézhet egy szelíd roma lány tekintete? Egyediségük hihetetlenül izgalmas és elgondolkodtató: az európai kultúra nagy közhelyei szegeződnek szembe a cigányságról alkotott közhelyekkel. A képek alatt a teremben kérdések és válaszok futnak körbe: ?az ellenség az, aki idegen?; ?akit megismertem, megszerettem, az én vagyok?. Félmondatok arról, hogy a világ talán még megmenthető a közös kultúrával, ha abban mindenki részt vesz, senki sem marad a partvonalon. A kiállítás megnyitóján a fotózás idején készült spontán interjúkból is hallható volt néhány részlet.
Potoczna azzal, hogy romákat helyez a képekbe, kérdőjelet tesz az értékrendünk, a kulturális identitásunk elé. Viszonylagosságot teremt a stabilnak hitt beidegződésekben. Jó lenne látni a projekt folytatását, szembehelyezni egy kortárs képzőművészeti kiállítás hasonló témájú többi művével. Fontos, hogy a zsidó kultúra egyik budapesti központjaként működő Bálint Ház felvállalta a projektet, de jó lenne még nagyobb nyilvánosság elé vinni ? a társadalmi öngyógyítás egyik nagy lépése lehetne.
