| Ahogy a Spinoza Házban szokás, a művésszel Sándor Anna készített interjút, alább ezt olvashatják és Róna Jutka képeit nézhetik. |
A fotográfus papa , Róna Imre 1902-ben született Bácsföldváron. Pesten volt újságíró a Világnál és a Nyugatnál. Baráti köréhez tartozott József Attila és Karinthy Frigyes. Róna a huszas évek végén Berlinbe ment, ahol dramaturgként dolgozott. 1931-ben már fotográfusként érkezik Amszterdamba. 1932-ben egyik fotóját (Anya és gyermeke) Hollandiában már ki is állítják. Róna Imre széles érdeklődésű, dinamikus, kreatív üzleti szellemű egyéniség volt. Miután a berni konvenció értelmében megállapodás született a szerzői jogok védelméről, ami a fotóra is kiterjedt, Róna Imre ebben azonnal meglátta az üzleti lehetőséget. 1935-ben ABC Press név alatt létrehozza Hollandia első fotóügynökségét, amely egészen 2003 decemberéig működött. A harmincas évek közepén a fotó Hollandiában még szűz terület: kevés a fotókkal illusztrált lap, s a napilapok is alig használnak fényképeket. Róna fotóügynökségében a saját, illetve holland fotósok fényképeit árusította, továbbá megszerezte külföldi fotók képviseletét is. Ugyanakkor a fotóképviseletnél nagyobb feladatnak bizonyult magára a fotóra való "rá-szoktatás". Róna Imre fáradhatatlanul járta a holland lapok főszerkesztőségeit, ahol a fotók terjesztése érdekében intenzíven lobbizott. A főszerkesztőkkel, igazi budapesti újságíróhoz híven, mindig kávéházban találkozott, s az üzleteket is itt kötötte. |
 |
| - Egyértelmű volt számodra, hogy fotós leszel?
- Eszem ágában sem volt fotósnak lenni, nem is nagyon érdekelt az egész. Számomra az volt egyértelmű, hogy pszichiáter leszek. Viszont élesen emlékszem arra pillanatra, amikor ez megváltozott bennem. Úgy 17 éves lehettem, amikor anyámmal Amszterdamban ültünk az autóban és hirtelen egy nagyon szép utcaképet, valamilyen érdekes fényesést láttam. Odaszóltam anyámnak, hogy "Anya, nézd csak!". "Mit, kislányom?" - kérdezte anyám. Mire válaszolhattam volna, addigra az autó és így a szép utcakép is - tovasuhant. Akkor éreztem először, hogy a pillanatot meg kell örökíteni, s ekkor értettem meg igazán a fotográfia jelentőségét. Tulajdonképp abban a pillanatban határoztam el, hogy fotográfus leszek. - Fotóssá válásodban apád fotós-világa mégiscsak nagy segítség lehetett, nem?! Azt ma is sajnálom, hogy rögtön a legelején nem részesültem jó oktatásban. A tanfolyamon sem szerepeltem a legnagyobb sikerrel, még pótvizsgát is kellett tennem. Ezután kezdtem el fényképezgetni, riportokat készíteni, amit apám folyton kritizált. Furcsa fintora az életnek, hogy bár apám neves fotós személyiség volt, én mondhatni self-made-man módján lettem fotográfus. Első fotóriportom az úgynevezett "kis kém" sorozat volt. Amszterdamban régen - meghatározott szögben - kis tükröket helyeztek el a lakások ablakaiban, s így a szobában ülő személy ebben a tükörben láthatta, hogy lent az ajtónál éppen ki csönget. E kis tükröket hívják "spionnetje"-nek, kicsit otromba magyar fordítással "kis kém"-nek. Ezen első fotósorozatomat azonnal el is adtam, s ez adta a lökést és bátorságot ahhoz, hogy egész életemen keresztül fotóriporterként dolgozzam. Jártam az országot, nagyvilágot és mindenütt fotóriporterkedtem. - Szó sincs róla! Valahol nyilván hatott rám az engem folyamatosan körülvevő környezet, de lényegi segítséget nem kaptam. Érdekes - és számomra érthetetlen -, hogy apám nem nagyon örült a választásomnak, s a képzésemhez sem nyújtott segítséget. Az alapképzést egy írásbeli tanfolyamon végeztem el, ahol elméletben ugyan sok mindent megtanultam, csak azt nem tudtam, hogyan is kell a gyakorlatban jól fényképezni. És különben is féltem a sötétben, így a sötétkamrában is. Tehát az indulásom nem volt valami fényes. |
Azt ma is sajnálom, hogy rögtön a legelején nem részesültem jó oktatásban. A tanfolyamon sem szerepeltem a legnagyobb sikerrel, még pótvizsgát is kellett tennem. Ezután kezdtem el fényképezgetni, riportokat készíteni, amit apám folyton kritizált. Furcsa fintora az életnek, hogy bár apám neves fotós személyiség volt, én mondhatni self-made-man módján lettem fotográfus. Első fotóriportom az úgynevezett "kis kém" sorozat volt. Amszterdamban régen - meghatározott szögben - kis tükröket helyeztek el a lakások ablakaiban, s így a szobában ülő személy ebben a tükörben láthatta, hogy lent az ajtónál éppen ki csönget. E kis tükröket hívják "spionnetje"-nek, kicsit otromba magyar fordítással "kis kém"-nek. Ezen első fotósorozatomat azonnal el is adtam, s ez adta a lökést és bátorságot ahhoz, hogy egész életemen keresztül fotóriporterként dolgozzam. Jártam az országot, nagyvilágot és mindenütt fotóriporterkedtem. - Mígnem azután a színházba nem vetett a sors... - Igen, a színházat mindig nagyon szerettem, s merész módon egyik napról a másikra bejelentkeztem színházi fotósnak. Kérdezték, milyen gyakorlatom van. Ugyan színházi fotós gyakorlatom nincs - mondtam -, de szeretem a színházat, és tudok fényképezni, úgyhogy ennek így együtt elvileg mennie kell. Első feladatom Dosztojevszkij "A félkegyelmű" c. darabjának fényképezése volt. Húsz évig maradtam a színházszakmában. - Azért menetközben sok minden mással is foglalkoztál - Hát igen. Először is apám halála után (1974) át kellett vennem az ABC Press-t. Nagy kedvem ugyan nem volt hozzá, mégsem tehettem másképp. Én lettem a cég pénzügyi igazgatója, és ezt a munkát 2003 végéig láttam el. Nekem közel sincs annyi üzleti érzékem - és főként érdeklődésem - mint az apámnak, de azért 30 évig mégiscsak vittem a céget. |
 |
| - No és milyen a kapcsolatod Magyarországgal?
- Két és fél éves voltam, amikor Hollandiába kerültem, így elvileg sok mindenre nem emlékezhetem, sőt, a tudomány mai állása szerint talán szinte semmire. Az élet azonban az elméletet ez esetben is megcáfolja. Még élénken emlékszem például a vonatútra Budapestről Amszterdamba. Hollandiában velem a szüleim csak hollandul beszéltek, egymás közt azonban magyarul. Néhány becéző szót kivéve (mint például mókuska, ahogy anyám nevezett) nem értettem magyarul. Szüleim sem a magyarságukról, sem a zsidóságukról nem sokat meséltek. 1963-ban Moszkvába utaztam és útközben öt napot Budapesten töltöttem. |
 |
| Kellemes benyomást tett rám, de nem érintett meg igazán. Jóval később, 1989-ben megbízást kaptam a Kosmos holland kiadótól egy budapesti utikönyv elkészítésére. Emiatt több időt töltöttem Budapesten. Ekkor már otthonosan éreztem magam, és sikerült olyan helyen lakást bérelnem, amely felidézte azokat a halvány emlékfoszlányokat, amelyek valahol mégiscsak éltek bennem. Egyre gyakrabban találkoztam ismerős illatokkal, hangokkal, képekkel, amelyeket valahogy, valamilyen csatornán keresztül mégiscsak ismertem, mégiscsak elraktároztam. Néhány régi családi fotó, a szülői házban felbukkanó magyar vendégekről megmaradt benyomások, tudat alatt megmaradt emlékképek, a szülőktől hallott mesefoszlányok lassan mind életre keltek. Olyasvalamit éreztem, mintha az énemnek egy nagyon régen alvó része felébredt volna. |
 |
| Furcsa volt hozzászoknom, hogy a Hollandiában különösnek hangzó "Jutka" név Magyarországon normális és gyakori. Furcsa volt, hogy időnként egy-egy társaságban több Jutka is jelen volt. Ha az utcán, vagy villamoson az Imre vagy Bözsi nevet hallottam (szüleim keresztneve), mindig felkaptam a fejem. Érzelmileg meglepett, hogy a számomra intim nyelvet (amit csak a szülői házban hallottam) egész Budapest beszéli. Honvágyszerű érzésem lett, miközben nem lehetett honvágyam. Különös érzés volt... E különös érzés vezetett ahhoz a gondolathoz, hogy ötven évvel az ország elhagyása után hosszabb időre visszamenjek Magyarországra, s a saját nem létező múltamról - amely létezhetett volna - fotóalbumot állítsak össze. Játszottam azzal a gondolattal, hogy vajon ha Magyarországon maradtam volna, mi lettem volna, kik lettek volna a barátaim, kollégáim, hol laktam volna, hová vittem volna a kutyámat sétálni. |
 |
| Elkezdtem magyarul tanulni, vettem Budapesten egy lakást, barátokat szereztem, belevetettem magam a budapesti életbe. Ebből született meg az "Egy képzeletbeli élet" című albumom, amely hollandul, magyarul és angolul is megjelent. |
