? Valami műgyűjtők éjszakáznak ma ? ordít a mobiltelefonjába egy őszes hajú úr, aztán tovább siet az árnyakkal átszőtt Falk Miksa utcán.
Kora délután ugyan se híre, se hamva nincs még a rendezvénynek, sőt. A Haas Galéria öt órakor kezdődő megnyitójára, mindössze húsz-huszonöt ember verbuválódik össze. A száztíz éve született festőművész, Bene Géza válogatott képeiből rendezett tárlatvezetésen is csak lézengenek.
? A harmincas évek elején, a francia kubizmus szellemében alkotó festő a két világháború között készítette leghíresebb műveit ? magyarázza a Haas Galéria tulajdonosa, Haas János. Az akkor divatos expresszív ecsetkezelési technikával készült akt- és tájképek csak az idősebb korosztályt vonzzák. Néhány jelentős kortárs alkotót leszámítva, ma már nincs a képekben lélek ? teszi hozzá.
A kivételek közé tartozik Győri Márton festőművész, aki az első érdeklődőt látva, boldogan pattan fel székéből. Másodperceken belül már a Stoll'Art Galériában magyaráz a NEO POP csoport egyik vezéralakjaként is ismert művész, hitvallásáról, a költészetről és a tudatoson felépített elefántcsonttornyáról.
? Én amolyan rock and roll festő vagyok. Mindegyik képem kerek, egész mondat, ponttal a végén ? vallja Győri. Régebben nonfigurális, absztrakt dolgokat csináltam, most megjelentek a figurák, főképp, a holland expresszionista, Carell Appel festményeinek hatására ? teszi hozzá.
Az irodalomkedvelő alkotót J. D. Salinger halála megrendítette. Salinger könnyei című képe, az amerikai írónak állít emléket. Az élénk színeket, absztrakt figurákat pingáló Győri saját halálának víziójából született a Fernand Légervirágot tesz a síromra című alkotás. A kis terem aztán fél óra alatt megtelik emberrel, a színes képek pedig inkább felkiáltójelként hatnak. Egy középkorú, napbarnított férfi érdeklődik a festmények iránt, és más szemlélődők is alkut kötnek, magukkal: továbbmennek, újabbat, frissebbet keresni.
Az esőcseppek hangosan koppannak a járdán, mégis hallani, ahogy az egyik régiségbolt előtt ácsorgó férfi beszélgetőpartnerének azt magyarázza, ő aztán tudja, mi az a depresszió. A kereskedő pedig éppen azt panaszolja, hogy le kell húznia a rolót agusztusban, mert nem megy az üzlet, az embereket nem érdeklik a régi festmények, antik bútorok, csillárok és porcelánkészletek.
? A minap Wahorn András szaxofonozott az egyik bolt előtt, odamentem, és megkérdeztem egy fiatal lányt, valóban Wahorn muzsikál-e. A válasza az volt, ha nincs füvem, takarodjak. Kicserélődött a közönség is ? meséli az üzlettulajdonos.
A régiségboltok haldokolnak, a törzsvásárlók eltűntek, mindent visz a kortárs művészet. Képkeretezőre sincs már szükség, hiszen a mai alkotók, csak úgy ?meztelenül? aggatják fel képeiket, és árulják művészetnek hitt termékeiket. Teljesen mindegy, hogy egy kiló kenyérből állnak ki a kések vagy éppen Jézus Krisztust szentségtelenítik meg egyes alkotók, veszik-viszik a portékát. A művészetet árucikké degradálók túl direkten dobják oda gondolataikat. Értjük mi az üzenetet, ?ha van Isten, miért engedi, hogy éhezzenek?, na meg a dollár-hatalom-pornó bűvkörét is, persze.
A Műgyűjtők éjszakáján mégis kinevetik a koncra gyűlők azt a hajléktalant, aki az egyik kiállításra igyekszik, rongyos ruhájában, borgőzbe burkolózva. Pedig ő az egyetlen, aki előre köszön.
