Nagy Zita alig néhány hete végzett a MOME tervezőgrafika szakán, és már a harmadik önálló tárlatát láthatjuk, amelyen a diplomamunkájául készített interaktív térinstallációt mutatja be. A matematikai pontossággal megkomponált mű a giccs témáját dolgozza fel, egy bútorokkal berendezett térben, amit körben a falakon pszeudo-plakátok és egy videó egészítenek ki. Középen szivárványszínben pompázó székek, aranyozott lábakon, tükrös-mintás asztallapon álló porcelánlámpa, nippekkel sűrűn elborítva, a székek kárpitját tengerparton ágaskodó lovak képe borítja, a támla közepén világító műanyag szív, körötte művirágok.
Rózsaszín és bíborvörös, arany és csillogás, a kultúra több ezer éves hordaléka és jelentésrétegei egymásra hajigálva ? a piramison egy bikinis modell alakja nyúlik végig, a tangaperspektívából feltárulkozó pornósztárnak két feje is van, egy sármos fiú ölében kisoroszlán pihen. Minden gyönyör megkettőződik, minden élmény azonnal a csúcsra visz. A szépség és az érzelem összemosódik, szentimentalizmus és fizikai vonzás, színek és utalások brutális egyszerűségben veszik át egymás helyét, amiben a pop-art és a szürrealizmus gesztusaira ismerünk.
Összhatásában az egész az elviselhetőség határán mozog, mégsem kavarodik fel a látogató gyomra, mert a vizuális elemek elrendezése nyugodt, harmonikus, arányos, sőt elegáns. Nem tolakodnak túl közel egymáshoz, külön-külön érvényesülnek az egyes részletek, elmerülhetünk a hátborzongató mézmázban anélkül, hogy idegennek éreznénk. Éppen ebben van a csavar: túlságosan is ismerős ez az elemeire vetkőztetett, de precízen sorolt, s emiatt távolságba helyezett közeg. Akármennyire is elutasítjuk, lépten-nyomon ott van az otthonunkban, a tárgyainkon, képeslapjainkon, a reklámokban és az emailjeink között a tündibündi kismacska, a rózsaszirmok közül mosolygó férfiakt, a táncoló delfin. Miközben hangosan tiltakozunk a giccs ellen, gyorsan fogyasztható szépségekkel vesszük körbe magunkat.
A vizuális gyönyör passzív fogyasztási cikké vált, mindig kéznél lévő, ?felhasználóbarát? változatát most Nagy Zita ízekre szedi. Kiiktatja a képek elsődleges szándékát, irányultságát, és csakis az általuk kínált szépség-élményre koncentrál. Ezáltal a giccs nem valamilyen terméket tesz kívánatossá, hanem önmagáról a szépségről szól, a tömény és csupasz érzéki élményről, ami így, áttételek nélkül, inkább pornográfia, mint esztétikum. A néző pedig e ?tiszta szépség? ellen ösztönösen tiltakozva, túlterhelt látóidegeit lecsillapítandó, képzeletében Malevics fekete négyzetével vigasztalódik.
