A Kiscelli templom nem intim méretű kápolna, hanem szélesre táruló és magasan fölénk tornyosuló, egyházi szentségét régen elveszített, mégis érezhetően szakrális tér. Hatalmas és súlyos egyetlen embernek ? most mégis belakható. Ebben a formában, aminek keretében Csurka komplex művé szerkesztette olajfestményeit, szobrait, objektjeit, a fényt, a sötétet, a léptek kopogását és a képek árnyékát a falon, magánszférának érzékeljük.
Csurka majdnem teljes sötétben hagyja a belsőt, és a térbe lépve egy alig megvilágított lépcsőt kínál: lépj föl, indulj el a pallókon. Fekete fóliával borítja a padozatot, rajta víz csillog, néhol kiszáradt meder, másutt tó élményét adó, összefüggő víztükör. A pallórendszer keskeny, ketten alig férnek el egymás mellett. Több irányba is indulhatunk rajta. Mindegyik vezet valahová, a csupasz téglafalakra helyezett vásznak felé, de nem jutunk egészen közel, határt szab a palló széle, ami hirtelen elkanyarodik, határt szab a víz és benne a sötétben alig kivehető szobrok. A képek tehát magukra maradnak, csak bizonyos távolságról láthatjuk őket. A szobrok ? gyaníthatóan azok közül valók, amelyeket Csurka nemrég víz alatt készített ? inkább csak a kontúrjaikat mutatják, valami régen elfeledett rituálé leletanyagának tűnnek, alig emelkednek ki a vízből. A templom nyolc fő tartóoszlopáról szemmagasságban fekete dobozok nyúlnak ki, belsejükben apró led-izzó világít meg fehér, ragyogó fénnyel egy-egy ezüstszínű, ékszernek látszó tárgyat ? néhányhoz közel enged a palló, de a legtöbb csak éppenhogy kivehető, lehetne akár érzékcsalódás is. Két doboz teljesen vak, talány, hogy van-e bennük ékszer, mint a többiben, vagy üresek. A képek magányról és párkapcsolatokról, zárt terekbe szorult szenvedélyekről, fájdalomról szólnak. Platón barlangjában járunk, árnyak táncolnak a falakon, de a tér közepén kanyargó palló elszakít tőlük.
Csak sérülne a rendkívüli élmény, ha a tárlat címének magyarázatába fognánk. A pallókon sétáló eleinte kukkolónak érzi magát, aztán megpróbál valahogy közelebb jutni a képekhez, szobrokhoz, dobozokhoz: műtárgyat keres ebben az érzelmekkel telített térben, de majdhogynem hiába. Egy idő után megtalálja a saját árnyékát a víz fölött, és egy katartikus pillanatban rájön: ő maga is a mű része már. A vágyakozás nem egyszerűen a képek témája, hanem egyre inkább az ő viszonyulása a fényforrások, a tárgyak, a tér kézzel fogható közege iránt: egy pszichodráma terében sétál, és többé már nem lehet kívülálló.
