Ezen a tárlaton a képek lényege a polaritás: a sötét, matt acéllemezekből lézerrel vágott pálcák, keretek, csíkok hófehér felület elé kerültek, ami azonban sohasem egyszerűen háttér. A kép lényege a képnéző attitűdje. Ha a keskeny acélkeretből szögletes élek, apró fogak vájnak a kereten belül tátongó fehér ürességbe, akkor periféria és centrum viszonya a közép csonkolásával jön létre, mindaddig, amíg agresszió és védekezés egységben marad, a kompozíció szilárd. Ahol azonban a képmezőt kitölti az acéllemez önmagában torzult, bevagdalt, meghajlított síkja, ott a közép sérülékenységét a kontúrok felé nyílt sebek gyógyítása, beforrasztása segítheti. A tér a kettő együtt, sík és keretezés kettőse, a fehér falra vetülő árnyékokkal és a metszett élekkel kiegészülve.
A néző maga dönti el, hogy kívülről befelé vagy fordítva fogja fel a képet. Sőt még azt is rábízza a mester, hogy képként szemléli, vagy építészeti térnek, síkok áthatásából létrejött plasztikának látja a fekete-fehér kompozíciókat. Megyik János fontosnak tartja a műfajok újragondolását, kép, szobor és tér kölcsönhatásának átfogalmazását és a közös nevező megtalálását egyazon műben. Ha a síkból a térben tud lépni, ha kiterjeszti a képről gondoltakat a szoborra vagy az épületplasztikára is, a képzőművészet kortárs fogalmai ezeken a csupasz, eszköztelen, a végsőkig redukált műveken új életre kelnek. A Raiffeisen Galéria üvegtetővel fedett, az ég látványa felé nyitott terében ez a folyamat a kísérletből valóság lett.
