Nagy hálát és köszönetet nyilvánított tegnap este mindenki a németországi Weil am Rhein Vitra Design Múzeumának. Hálásak vagyunk nekik, amiért méltón profi életmű-kiállítást rendeztek honfiunknak, az 1902-ben, Pécsen született Breuer Marcel Lajosnak, hálásak azért, hogy népszerűsítik őt, szerte a világban. A leghálásabbak mégiscsak azért vagyunk nekik, amiért most megmutatják nekünk is, akire büszkék lehetnénk. Igaz, Breuer Marcel tizennyolc évesen a németországi Bauhaus Iskolából a weimari köztársaság bukása és a nácik hatalomra jutása után Amerikába menekült és haláláig ott is élt. De míg nevét Nyugat-Európában főleg formatervezőként, az USÁ-ban pedig sztárépítészként ismerik, Magyarországon leginkább sehogy.
- Amikor amerikai barátaimnak elmeséltem, hogy a mi galériánkban lesz Breuer Marcel életmű-kiállításának sajtótájékoztatója és beharangozó minitárlata, egyszerűen nem akarták elhinni - meséli a Ráday utcai 2B Galéria vezetője, Böröcz László. A Vitra Múzeum anyagát május 3-tól befogadó Ludwig Múzeum igazgatója, Néray Katalin meg kissé ironikusan azzal toldja meg a galerista történetét, hazafias kötelességüknek érzik, hogy legalább a helyet adják a német múzeum tárlatához. Pedig jócskán a zsebükbe kellett nyúlniuk ezért: negyvenezer eurójukba került csak a "fee", vagyis az az illeték, amelyet a kiállítási anyag kölcsönzéséért kell fizetniük a rajnaiaknak. - Az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy a németek több százezer eurót költöttek erre a kiállításra, mert speciális installációt készítettek hozzá, ami három kamionnal érkezik hozzánk a napokban - mondta Néray. Valamennyit nyilván a németek is szeretnének viszontlátni a pénzükből.
És hogy miért épp a Ludwig Múzeum vállalkozott erre a projektre, mikor - kortárs múzeum lévén - profiljukba sem vág az 1981-ben elhunyt Breuer életművének bemutatása? Erre egyszerű választ adott Néray Katalin. Magyarországnak nincs építészeti múzeuma. Ahová még passzolna ez az anyag - leginkább nyilván Breuer bútortervei miatt - az az Iparművészeti Múzeum. Ki tudja, miért, eddig sem ők, sem pedig a német kiállítás-rendezőkkel korábban már tárgyalt Műcsarnok nem jelentkezett a befogadásra. Már csak egy kérdés marad: ha ekkora áron, és ekkora késedelemmel végre hozzánk érkezett az Európát és Amerikát keresztbe-kasul bejárt Breuer-tárlat, mit tanulhatunk belőle?
Például azt, hogy Breuer utálta a kompromisszumot, de magasztalta az egyesítést. Hogy bár a fekete-fehér ellentét legkézenfekvőbb feloldásának mindenképpen a szürkeség látszik, ez őt soha nem elégítette ki. Ahogy a bikaviadalok arénáiban a spanyolok megkülönböztetik (és a jegyárakban is érzékeltetik) a napos és az árnyékos oldal egymás nélkül nem létező ellentétpárját, úgy Breuer alapelve is a sol y sombra volt. Nap és árnyék: vagyis megalkuvás nélkül kifejezni az egymásnak ellentmondó eszmék lényegét, szerinte ez a művészet.
Azt mindenki eldöntheti, hogy erről csak szépen írni, vagy mindezt megvalósítani is képes volt a tervező-építész. Mindenesetre a Ludwig Múzeumbeli tárlat megnyitójáig a 2B Galéria némi ízelítőt ad a Breuer-jelenségből. Falain a művész portréival és az általa tervezett épületek fotóival, hátsó termében pedig két, 1940-es évek elején készült, vásott kárpitú (mégis egymillió-kétszázezer forintot érő) Vaszilij-székkel, amit a szentendrei Erdész Galériától kaptak kölcsön néhány hétre Böröczék.
