A kilencvenes évek közepén festett, commedia dell'arte - típusú művein Solymosi László, királyok és királynők világát festi meg, de nem úgy, ahogy azt a hagyományos értelemben gondoljuk. Egyik képén félelmetes, mesebeli és szuggesztív tekintetű királynőt látunk, másik képén gömbfejű, arcnélküli marionett királyokat. Az évek folyamán, a művész kompozíciói letisztultak, egyre inkább tömörítve fejezik ki a lényeget. Ami megmaradt, az továbbra is a szellemi síkokban való gondolkodás, ahol a mögöttes jelentéseknek mindig nagyobb szerep jut, mint az elsődleges látványnak. A kiállítás helyszíne: 1092 Budapest, Ráday u. 14. Megtekinthető november 8-ig. Solymosi László 1969-ben született. Tanulmányait jogi karon végezte, a miskolci egyetemen, 1994 óta Budapesten él. Gyermekkori rajzolásai és kísérletei után, húszas éveitől kezdve számíthatjuk alkotói tevékenységét. Azok közé, az önmagukat képező művészek közé tartozik, akik nagy teret engednek fantáziájuk kibontakozásának és művein keresztül tárják a nyilvánosság elé, az így megjelenő világot. A kilencvenes években klasszikus tájképeket festett, amelyeken gyakran várak, várfalak, tenger voltak a témái. Ezt követően nagyobb teret kaptak az érzelmi indíttatású lét és nemlét határán mozgó, figuratív lények. De amint önmaga vall erről, igazából nem kérdés, hogy figuratív képekről, vagy esetleg figura mentes tájképekről van szó. Festményei túlmutatnak a hétköznapi megélt valóságon és a mindannyiunkban meglévő emocionális, szellemi világba kalauzolnak el bennünket. Festményeinek feltűnő sajátossága az erőteljes színekben való gondolkodás, ami a kifejezés eszköze. A szigorúan felépített kompozíciós rendet, az élénk árnyalatok sokasága teszi vonzóvá. A kilencvenes évek közepén festett, commedia dell'arte - típusú művein Solymosi László, királyok és királynők világát festi meg, de nem úgy, ahogy azt a hagyományos értelemben gondoljuk. Egyik képén félelmetes, mesebeli és szuggesztív tekintetű királynőt látunk, másik képén gömbfejű, arcnélküli marionett királyokat. Ezekből az évekből valók, a szürrealizmus és ezen belül is, a Dalí világával rokonítható festményei, de ezt csak lelki értelemben vett rokonságként foghatjuk fel. Az egyik legérdekesebb a már említett, a commedia dell'arte és az artisták világának határán mozgó, szellemlények megjelenése. A megnyúlt karú és testű, arcukon maszkot viselő, akrobatikus figurák összefonódva táncolnak, tornáznak, nyújtózkodnak. Nagyon erős és mélytüzű (vörös, kék) háttér előtt, mint egy színpadon, kosztümökbe öltözött csodalényekként mozognak. Az évek folyamán, a művész kompozíciói letisztultak, egyre inkább tömörítve fejezik ki a lényeget. Ami megmaradt, az továbbra is a szellemi síkokban való gondolkodás, ahol a mögöttes jelentéseknek mindig nagyobb szerep jut, mint az elsődleges látványnak. A XX. század utolsó éveinek alkotásaiban, a felfokozott kolorit mellé egy sokkal vizionáriusabb világ társul, mint a korábbiak. A földi világ lényei (lepkék, bogarak és egyéb szárnyas figurák) elképesztő tér-mélységekben tárulnak a szemünk elé. Az örvénylő anyagban, tojáshéjban hajózó figura, vagy a perspektivikus sárga-zöld sakktáblán, a távolba révedő arc a jövőt fürkészi. Ezek az élőlények a nagy mindenségben, az általános összefüggésekben is utalnak a földi élet szépségeire. Mert a vörös, felhős égre pórázon kikötött, csillogó kitinpáncélú bogár látványában van, valami mélységesen vonzó. Solymosi Lászlónál ez a valóság, álom, jövő kémlelés és a tág terek igénye, a biztos földi léthez csak léggyökerekkel kapcsolódó, szellemi-spirituális összefüggéseket kutatja. A fekete kalapos szellem portré vagy a tégla-testű lépegető, mind izgalmas látványt nyújtanak. A művésznek, ez a semmivel sem összehasonlítható, egyéni festészeti világa, azonban mindannyiunk álmait, azok félelmeit, elvágyódásait, emlék és jövő fantáziáinak megélt és megvalósítandó céljait önti vizuális formába. Reméljük, hogy ezekben az álmokban a művészi kreativitás és a közönség befogadása szerencsésen találkozik.(Kocsis Nagy Noémi)
