Szakmainak kevésbé, marketing fogásnak viszont kitűnő ötlet a show business fogásaival növelni egy kiállítás látogatottságát (és a bevételét). Kérdés persze, hogy mely kiállítás alkalmas erre. A befogadás megkönnyítésére a klasszikus rendezésű kiállításokon is óriás puzzle táblákat látni mostanság - értelmét nem lelem ugyan, mert ha kiállításnézés helyett rakosgatja ki valaki a falon látható képet, akkor ugye nincs ideje kiállítást nézni -, nem is számít hát újdonságnak, ha kevésbé klasszikus tárlatokon sokasodnak a látvány- és cselekvésgazdag kísérőelemek.
A szegedi Reök palotában az Ernst Múzeum tavalyi (M)érték című fotókiállítása látható ezekben a hetekben, így a Regionális Összművészeti Központ most erre a tárlatra serkenti a népet "különleges" lehetőségeket kínálva, többek között Szipál Márton társaságát három napon át
Mi is az ajánlat? Többek között "Szipál műterem és fogadóóra, a szerencsések lencsevégre is kerülhetnek!" két egymást követő napon, 11-től. Fél kettő tájban érkezem, egy fiatal nő épp a kabátját veszi, végzett a fotózással. A mester közérzetét felügyelő házbelieken kívül sehol senki, így - bár előzőleg eszembe sem jutott - rögtön beülhetek következő modellnek. Nem tagadom, az utóbbi évek legbódítóbb tíz perce következett, mert már nem is tudom, mikor, és összetéve mennyi idő alatt zsebeltem be annyi bókot, mint ezen a rövid pózoláson. Mert az volt rendesen, meg is csapott az idők szele. De ez nem kedvetlenített el - volt a ceremóniának valami kedves, avítt bája -, mint ahogy az sem, hogy a következő fél órában, a váltakozó modellek kapcsán többször is újrahallottam megdicsőülésem mondatait.
Sorban állás ugyan nem volt, de (valami azt súgta, láthatatlan rendező kezek jóvoltából) mindig akadt következő fényképezkedő.
A díjtalan "műteremlátogatást" belépőjegyes esti akció követte, Szipál "exkluzív" tárlatvezetése a (M)érték című kiállításon. Aki nem emlékszik: ez öt fotós tárlata, André Székely, Brassai, Martin Munkácsi, Robert Capa és Moholy-Nagy László összesen kétszázötven kópiájából.
Nem hangzott rosszul a bevezetőben, hogy a művész attól művész, hogy leutánozza a világmindenséget, aminek az alapja a matematika, illetve a geometria, mivel ez egybecseng a görög és reneszánsz művészet egyik alapgondolatával. Talán még az eredeti fogalmazásban használt többes szám első személyű ragozás is megengedhető. Csakhogy ezután, teremről teremre haladva sem hallottunk mást, csupán az ismétlődő szólamokat a "szögekről", hol a három-, hol a négyszögről, olykor az is elhangzott, hogy "itt van az aranymetszés", szóval arról hallottunk a legtöbbet, ami a kompozíció alfája, és ami mindegyikőjüknek a kisujjában volt. Egy szót se arról, hogy miért óriások ők, hogy a világ fotótörténete nem mesélhető el nélkülük, (a fotós ismerősöm kezében szorongatott Ian Jeffry könyv mind az ötüket közli), hogy a jó fotóhoz valami más is kell, mint formaérzék, és ez a más az öt művészben megvolt, de mi is az? Igaz, Szipáltól tudtam meg, hogy Munkácsiról utcát neveztek el Amerikában, de azt, hogy Brassai gépének egy elszívott cigarettányi volt az expozíciós ideje, a sétálótársamtól.
Vajon a vendégek hogy érezték, mit kaptak a pénzükért? Fotótörténeti útmutatást aligha.
