(MTI) - Maróti Gézát okkal sorolhatjuk a XX. század első évtizedeinek reneszánsz típusú emberei közé, hiszen egy személyben volt szobrász, festő, építész, belsőépítész. Vele a korszak összművészeti (Gesamtkunstwerk) törekvése kelt életre. Saját megfogalmazása szerint az egyes művészetek közti határvonalak megszüntetésével a kifejezési módokban való teljes függetlenséget kívánta megvalósítani. 1900-ban önálló szobrászati műtermet nyitott, pályaterveivel, szobraival, iparművészeti munkáival, kiállítások rendezésével néhány év alatt nagy sikereket ért el.
Több városunk, ám főleg Budapest középületeinek és lakóházainak sora őrzi díszítőszobrászi tevékenységének nyomát. Így például a Magyar Nemzeti Bank, a Zeneakadémia, a Belügyminisztérium, a Pénzügyminisztérium épülete, vagy a megszépült Gresham-palota. Az általa tervezett síremlékek, monumentális szobrok köztemetőink említésre méltóan szép alkotásai, mint Horti Pál és Ráth György emlékműve a Kerepesi temetőben, vagy a Rákoskeresztúri köztemető főbejáratát díszítő Atyaisten szobor.
Nemzetközi sikereinek kiindulópontja az 1906-os milánói világkiállítás magyar pavilonjának tervezése és rendezése volt. Ottani sikerének egyik eredménye az állandó magyar kiállítási csarnok felépítésére szóló megbízás volt Velencében. A milánói kiállítás művészei között munkatársat kereső Adamo Boari építész választása szintén rá esett: 1908-ban őt hívta meg Mexikóváros Nemzeti Színházának (amely ma a Szépművészeti Intézet) díszítőszobrászati és belsőépítészeti munkáira.
Megvalósult alkotásai mellett számtalan munkája papíron maradt. Így utolsó műve is, melyet a budapesti városháza újjáépítésére kiírt pályázatra készített 1940-ben.
A személyéről, tevékenységéről szóló előadás (előadó: Ács Piroska PhD) segít elhelyezni életművében azokat az általa tervezett bútorokat, amelyek az Iparművészeti Múzeum "Kőszálon termett sajgó liliom" - A magyar szecesszió bútortervezői című kiállításán láthatóak.
