Fülöp Gábor tavaly végzett a Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, ám amennyire fiatal, legújabb kiállítása épp annyira markáns és reménykeltő meglepetéseket tartogat. Az alkotó magabiztosságát mutatja az is, hogy nem akar számtalan művet bezsúfolni a Parthenon-fríz Terem kiállítóterébe: csupán néhány alkotást láthatunk, de azok olyan arányérzékkel vannak elhelyezve, és olyan szuggesztív erővel bírnak, hogy cseppet sincs hiányérzetünk. Az elénk táruló, erőteljesen szürrealista világba ágyazott figurák épp úgy vannak jelen, mintha élő organizmusként ők maguk választották volna aktuális pozíciójukat. Az egyik esetében, amely leginkább egy hatalmas polipcsápra hasonlít, már-már hallani véljük a tapadókorongok szörcsögését, ahogy lüktetve kúszik fel a falra.
A vörös és a világosbarna - azaz a megmunkált fa színe - egy kerek kompozícióvá avatja az egymástól hasonló vonásaik ellenére igen különböző alakzatokat: a polipcsáp egyszerre undort, félelmet és érdeklődést keltő hatása észrevétlenül csúszik át a húsevő növény gyilkos érzékelőbimbóira, a gyümölcsöt, vagy óriási magot idéző vörös képződmény belseje pedig társaihoz hasonlóan fenyegető mélységeket rejt. A növényi és állati határán mozgó lények mellett az ember is megjelenik, ám a korábbiaknál korántsem biztatóbb alakban, sokkal inkább torz, ám annál tisztább tükröt mutatva a ma emberének. A tapadókorongoktól eltorzult ülő emberalak Rodin A gondolkodóját is eszünkbe juttatja, ám itt egy görnyedt hátú, arctalan bábut látunk, aki semmilyen, kommunikációra alkalmas szervvel nem rendelkezik: az egész testét elborító nyílások a szájat, szemet, ujjakat is eltüntették. Az életnagyságú szörnyalak torz, a lehetetlenséget súroló tulajdonságai ellenére is olyan élethű, hogy az ember attól retteg: csak meg ne mozduljon. Bár látványa riasztó, megtört lélekről - vagy annak maradványáról - tanúskodó tartása egyúttal félelemmel vegyes szánalmat is ébreszt a szemlélőben.
A kissé távolabb mereven álldogáló öltönyös embercsonk krémszínű öltönyének famintája látványos kontrasztban áll finom redőivel, az alóla kikandikáló inggel és mellénnyel. Az egy átlagos tisztviselőt idéző alaknak egyetlen szépséghibája, hogy feje helyén egy vörös, talán egy szuperszonikus megafonhoz hasonlítható csökevény éktelenkedik. Hatalmas lyuk, amely nem csak az üresfejűségre, a szolgalelkűségre, hanem egyúttal a tetszőleges behelyettesíthetőségre is utal. Fülöp Gábor kiállítása olyan, mint egy jó horror: arctalan alakzatai ellenére is egyedi, összetéveszthetetlen világot teremt, ahol kicsit borzongunk, de rövidesen újra azon kapjuk magunkat, hogy megint a részesévé szeretnénk válni.