Kádár Levente és Károlyi György 2009-ben kezdték kutatni a fotóművészet eszközeivel, milyen egy igazi fesztivál-élmény. Odaálltak a Sziget bejáratához és öt nap alatt 79 fiatalt kértek meg, hogy üljön nyugodtan, szemben vagy profilban fél percnyit a kamerájuk előtt. Azért annyit, mert egy száz éve használt technikával rögzítették a portrékat: üvegnegatívra zselatint vittek föl, arra a fényérzékeny emulziót. A kontúrok elmosódtak, az alak gyakran bemozdult, por, bogár, szennyeződés hullott a felületre, a hibák az arcokkal együtt rögzültek. De ott maradt a tónusok lágysága, a finom részletek, a fekete-fehér árnyalatok gazdagsága. És az arcok. Mindenkiről csak a nevét, az életkorát és a származási helyét tudjuk meg a kinagyított fotókon. És ahogy a májusi nap visszaverődik a parkban a fotókat védő plexilapokról, a részletek egy része is eltűnik.
srác, a punk, a kifúrt orrú tini, a lobogó hajú asszony, mind egy halálosan komoly, ősi mintákra épülő szertartás részének látszik. A hosszú exponálási idő, a neutrális beállítás eredményeképpen a lefotózott személyekről nem hullik le a saját történetükből származó egyéni mozzanat, de csak egy változatos kelléktárat jelent, a figura indíttatását jelképező körülményt. Epithethon ornans, eposzi kellék, mint a görög mitológiában az istenek attribútumai.
