Szent Lukács evangélistában nem csak az orvosok, de a festők is védőszentjüket tisztelik. Magyarországon 2002-ben rendezték meg először Lukács napján, október 18-án a Magyar Festészet Napját. A rendezvény hamar többnaposra duzzadt, az idei a tizedik alkalom: múzeumok és galériák már egy teljes héten át ünneplik a festészetet országszerte. A Nemzeti Galéria kiállítása ebben a sorozatban nem főszerepet kapott, hiszen Szolnoktól Szentendréig a magyar festészet történetének szinte minden nagyobb állomása részt vesz, közel 50 programmal. De a rangos helyszín mégiscsak jelent valami visszaigazolást, súlyozza a festészet mai helyzetét a vizuális művészetek között. A program most először nem csak hazai alkotókat vonultat fel, hanem a környező országok magyar anyanyelvű és kultúrájú művészeit is.
Az elgondolás egyszerű is, trükkös is: 50 magyarországi festő mellé, akik több évtizedes pályán, mondhatni, életműnyi múltat tudnak maguk mögött, nagyjából feleannyi most induló, felfedezésre váró vagy már felkapott fiatal festőt állít. A mester-tanítvány viszony itt nem szó szerint értendő, a vásznak előtt sétálva inkább egy festői hagyomány és egy újabb kor újabb fogalmi és technikai meghatározása közötti párhuzamokat véljük meglátni. Fölfedezünk olyan utakat, amelyek öt-tíz éve még progresszívnek látszottak, ma mégsem folytathatók, és olyanokat is, amelyeknek nincs előképe a hazai műtörténetben. Rácsodálkozunk arra a jelenségre, hogy az expresszív geometrikus festészet ma már inkább a múlthoz tartozik, viszont a groteszk realizmus vagy a szürreális városi tájkép eleven forrás, ma is aktuális irány a magyar festészetben.
A ?doyenek? közül válogató Szentgyörgyi József és a ?fiatalokat? javasoló Bukta Norbert nem stílusok vagy iskolák szerint állította össze a műveket és a művészeket ? bár a kiállítás a szentendreiekkel nyit, és a társadalmi paradoxonokat feldolgozó, járatlan utakon induló Borsos Lőrinc alkotópárossal zárul. Mégsem időben előrehaladó képet mutat a kortárs festészetről, hanem vizuális és szellemi kapcsolatok kusza, ám annál izgalmasabb hálózatát. Olyan közeget, amelyikben Deim Pál, Konok Tamás, a fény megnyilvánulásaival foglalkozó Csáji Attila és a szentföldi zsánereket felvillantó Szilárd Klára mellett a fókuszba kerülnek Czank Ninetta mitikus-realista madártanulmányai vagy Czene Márta párhuzamos képmezőkre bontott látomásai. A magyarországi válogatást a Kárpát-medencére kiszélesítő gesztus pedig másféle hagyományokkal gazdagítja a spektrumot, a vajdasági, erdélyi, felvidéki festőknél erős mitikus szürrealizmus-vonulat új színnel gazdagítja az anyagot. Átfogó összképet mutat, mint annak idején az országos tárlatok, amelyek fájdalmasan hiányoznak a mai képzőművészeti életből ? ha másért nem, hát azért, mert csak az ilyenek segítettek egykor átlátni, mit is értsünk kortárs magyar festészet alatt.
