 |
Szántó Péter könyvbemutatója
Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Olvasók (mármint ha ez a megfelelő jelző egy olyan könyv esetében, ami ugyan könyv, de mégis inkább nézni kell, mint olvasni)!
Én az Önök legtöbbjével ellentétben abban a kivételes szerencsében vagyok részes, hogy évek óta ismerem és rajongásig szeretem Szűcs Édua rajzait. Gondolom, mire e könyvet végignézik, már Önök is osztoznak velem ebben. Előbb azonban szeretném elmondani rajongásom néhány okát. Édua rajzainak az egyik legfontosabb jellemzője, hogy hihetetlenül kompaktak, mindent elmondanak a látvánnyal. Szinte soha nincs aláírásuk, és még címre sincs szükségük. Ezt tudja minden szerkesztő, aki közli őket - ha történetesen a szerző nem adott címet a rajznak (és ez bizony előfordul). Minden cím ráerőltetésnek, túlmagyarázásnak tűnik, még ha egyszavas is.
Édua rajzainak másik legfontosabb jellemzője, hogy tündériek. Azokat a hihetetlenül bájos, sajtfejű, gombszemű babákat meg kell zabálni. Ugyanígy a kackiás bajúszú királyokat, meg az elgyötört háziembert, aki artistát megszégyenítő kunsztokat hajt végre, hogy kivasalja az ingét, vagy becsavarja a villanykörtét.
Édua rajzainak harmadik legfontosabb jellemzője, hogy a szerző nő. Egy férfi egészen biztosan nem tudná ennyi gyilkos humorral, ugyanakkor megértő szeretettel azt a helyzetet, amikor a háziember etet. A lábosból valami gusztustalan pép türemkedik ki, a padlón kinyúlva fekszik a kutya meg a gyerek, a papagáj pedig rémülten húzódik a ketrece sarkába a kínáló kanál elől. Vagy miként tudná düh, felháborodás nélkül, ilyen megértően ábrázolni, amint a háziember tereget, és a dróton a lepedők között lóg a kis sajtfejű is csöpögő pelenkában.
Édua rajzainak negyedik legfontosabb jellemzője, hogy politizálnak, de úgy, ahogy senki másé e Honban. Egy-egy karikatúráról elég pontosan meg lehet állapítani, hogy mondjuk a Hócipő vagy pedig a Magyar Fórum számára készült - anélkül, hogy látnánk a lapot. A rajzoló politikai álláspontja ugyanis átsüt a papíron. Nem így Édua. Ő is készít politikai rajzokat. Királyokról, udvari bolondokról. Manapság például, amikor a politológusok gyakran emlegetik azt, hogy a magyar politikai elitet egyedül utcai megmozdulásokkal, népszavazásokkal lehet az elviselhetetlen közállapotokra rádöbbenteni, nekem egy régi Édua rajz jutott eszembe. Az udvari bolondot begipszelt lábbal, hordágyon viszik el, a lépcső tetején pedig király és királynő röhög, hogy a könnye potyog. Senki pontosabban nem fogalmazta meg az elitek embertelenségét.
A többi harminchárom indokot már nem is szeretném elsorolni. Azok magukért beszélnek. Tessék szíves végiglapozni a könyvet, hogy a végére érve immár együtt osztozzunk a rajongásban.
|
