Szürke fény

A vastagon felvitt szürke olajréteg önmagában is térbe emelkedik, sávjai, a tónusokban feloldódott, láthatatlan színek mély rétegekről árulkodnak, de a felszín makacsul szürke marad. Ebben a határtalan, tagolatlan univerzumban úsznak a formákat adó részletek. Mindig csak egyféle: hol fémes csillogású csapágygolyók, hol elhervadt virágszirmok. A golyók alakzatba rendeződnek, emberré, arccá, torzóvá állnak össze, és a rajtuk megmozduló fény azt jelzi, hogy valamiféle térben élnek, valahonnan fényforrás világítja meg őket, bár a képen ennek nyoma sincsen. A szirmokból arcok, emberi vagy állati szemek, szájak formálódnak, kifejezés nélkül, talányos, tekintettelen arcok. Mindegyik nevető is, fenyegető is, nyíltan kitárulkoznak a befogadó olvasatának: ki mit lát bennük.

 

A síkban úszó képelemek, a bizonytalan helyről rájuk villanó fény, a visszatükröződések céltalan, racionálisan alig felfogható iránya és karaktere Káldi vásznain a valóság furcsa, kifordított nézetét kínálják. Sík helyett a tér élménye, tér helyett viszont a sűrű semmi fogadja be a kompozíciókat. Ha anyaggá lehetne transzformálni a metafizika tételeit, azok ilyen közegben jelennének meg. Az üresség és a formák világa olyan átgondolt, koncentrált, letisztult módon süt át a felületeken, ami még a modern festészetben is csak ritkán tapasztalható. A hiány, a golyók között a szürke olajrétegek, a formák mellett a tagolatlan felület legalább annyira beszédes, mint maga a kompozíció.

 

Káldi játszik a fényekkel, játszik a formákkal és a formátlansággal, arccal bíró lényeket sejtet ott, ahol csak a természet elhalt, hulladékká lett egykori formái láthatók, gesztusokat hív elő az élettelen golyókból, amelyeken csak a fény mutatja, hogy egyáltalán léteznek valamilyen térben. A valóság és a létezés ilyen kettéválasztása nagy hagyománnyal bír a magyar festészetben, de ez a puritán, végtelenül letisztult témaválasztás különösen bátor gesztus.