Tárgynélküli kultúra

Három összeszerelt asztal, alattuk polcok, lábak, egy szigorúan funkcionális struktúra részei. IKEA-féle szereld magad módon egymáshoz rögzített síkok, fa és farostlemez, semmi különös. Az asztalokon kívül egy háromkarú törölközőtartó nyúlik bele a térbe tétován, az egyik oldalfalon pedig egy kisméretű, bekeretezett kép: a keretben aranyfestés vesz körül egy narancsszínű mélyedést, mintha valami elolvadt, szétégett műanyag tárgy mementója vagy festett viaszfelület lenne.

Ennyi az egész, a türelmetlenebb nézők ki is fordulnának: úgy látszik, elmarad a kiállítás, itt valaki irodát fog kialakítani.

 

De Bálványos Levente éppen ezt a félreérthető állapotot merevíti ki, ebben keres értelmet. A használati tárgyak, bútorok egymástól függetlenül állnak a térben, nincs köztük semmilyen összefüggés, nem igazi teret alkotnak. És mégis: éppen a diszfunkcionalitásuk, a működésképtelenségük, a köztes helyzetük az, ami a helyiséget térré szervezi. Csak egyenesek, csak merőleges vagy párhuzamos síkok uralják ezt a minimál világot. Az ember alig mer közéjük lépni, szinte fél, hogy ő maga is szögletes síkokká esik szét. A geometria tökéletes szabályai ettől a személyes érintkezéstől inkább megfordítják a tökéletesség értelmét és a szépségtől távol eső, közömbös, sőt közönyös minőségbe csapnak át.

 

Ez a tárgyakban sűrűsödő, mégis tárgynélküli világ sajnos mégsem képes megnyílni a befogadó előtt. Ennek oka nem a műben kereshető, hanem a galéria eszköztárában. Ez az atmoszféra megkívánná a maga fényeit, amelyek életre kelthetnék a síkok egymásra vetülésének árnyjátékát, plasztikusabbá tennék a téri viszonyokat, elkülönítenék az egész élményt a galéria többi terétől. Keretet, határt szabnának neki. Ez azonban a sugárútra néző nagy ablakok mögött, egy generálvilágításban nem tud érvényesülni. A mű nem tudja igazán kibontani konceptuális tartalmát, és valóban csak egy tisztázatlan célú és minőségű szobává törpül.