A múzeum külső és belső bejárata között, amolyan talált-helyre szorult ez az idei bemutatkozás. Méltóbb helyszín volt tavaly a Vízivárosi Galéria, ahol hasonló kiállítások rendszeresen előfordulnak ? de vajon ki gondolná, hogy itt, az átjáróban egy kortárs képzőművészeti válogatásra talál? Pedig érdemes nem csak átszaladni a folyosón. Széchy Beáta művészetszervező vénája ismét izgalmas figurákat vonzott ide: női fantáziával megtalált technikákat, rejtett témákat és az intimitást nem ismerő, szinte brutálisan közvetlen gesztusokat.
A csapat zöme az Egyesült Államokból érkezett, de van köztük ausztrál, tajvani, kanadai művész is. Nem feltétlenül azért jöttek hozzánk, mert magyar származású emigráns család áll mögöttük, bár egyikük fontosnak tartotta, hogy ezt kifejezze a maga eszközeivel. De többnyire egy szabad légkörű művésztelep vonzásának engedve élményeket kerestek, inspirációt. Kevesebben állítottak ki, mint tavaly, és nem volt köztük európai. Műfajválasztékban is kissé szegényesebb lett a mostani anyag, mint az előző ? a hagyományos táblakép mellett fotó, digitális feldolgozású filmkockák, kollázs és textilmű is szerepelt ugyan, de majdnem minden bátortalanul a síkban maradt. Vagy ami nem, az a giccs és a magasművészet között zavarba ejtően keskeny rést hagyott. De követni érdemes ötlet, friss szem, izgalmas gondolkodásmód most is akadt.
A nemzetközi művésztelepek haszna az a térbeli szabadság, a kapcsolatok közvetlen ereje, ami helyhez, korhoz, személyhez kötődik, de ezeken túl a totális lebegés állapotát kínálja. Talán csak ilyenkor lehet föllelni azokat a szálakat, amelyek a közhelyeken túl valóban összefűznek egy amerikai nagyvárosban élő és dolgozó festőt egy budapesti utcával, parkkal, látvánnyal. Mint ahogyan a kaliforniai Sarah Pedlow megtalálta az égboltot a Ráday utca fotója fölött, amit csak kalotaszegi öltéssel tudott oda kifeszíteni. Az ausztrál Eveline Kotai miszlikbe vágta a fotóit és festményeit, majd tégláknak használva felvarrta őket egy felületre, hogy a konkrét kép eltűnésével egy másik, sejtelmes, helytől elszabadult olvasat szülessen. Varrással fűzte szorosra az élmény diribdarabjait Douglas Gast is, aki egy hónapnyi budapesti jelenlétét piros szálakkal rögzítette a város térképéhez. De talán még erősebb John Shadeck sorozata, aki saját készítésű spéci kamerával járta végig a kisföldalatti állomásait a föld felett, és a látványt film nélkül, rögtön fényérzékeny papírra exponálta. Mi csak a negatívokat látjuk, egy elhomályosuló élmény utórezgéseit, de a mű tovább hordozza Budapest ellesett pillanatait.
