Nekem dolgom is volt, írnom kellett az F. napló című kiállításról, érdekelt is, meg rutinos is voltam, hát hamarabb mentem. Szinte egyedül tudtam végignézni - a képek egyharmadát. A fotók alatt ugyanis Váli Dezső saját kommentárjai, megjegyzései az adott felvételekhez oly szellemesek, tartalmasak, informatívak, hogy jegyzetelnem kellett, ez meg ugye keresztül húzta stratégiámat. Maradt a képek kétharmadára eső dulakodás. A Godot Galéria kicsi és zegzugos, mint minden rendes pesti lakásgaléria. Picinyke szobáiban a jó 50-60 főnyi érdeklődő már valóságos tömeget képez. Az alkotót könnyű mindenhonnan látni így is, hórihorgas, szikár termete magasra nyúlik. A megnyitót Radnóti Sándor tartotta, - bölcsen - rövidet, - bölcsen - ugyanúgy Váli megjegyzéseire építve azt, mint ahogy én is teszem most. A képek önmagukért beszélnek. Közhely. Igaz. Néha. Most nem. A képek önmagukért valószínűleg egészen mást beszélnének, mint amit Váli mond el róluk. Fekete-fehérek. Az egyetlen színes képen düledező falban kék ajtó. Nem görög-kék, harsány, egészséges, hanem tompakék, szálkás. Mögötte valószínűleg cigányok laknak, írja a kép alatt Váli. Kecskeméti ajtó ez, nem santorini. A mi kékünk. A mi ajtónk, és ami mögötte nem látszik, az is a miénk. Válié.
Mint ahogy nagyon az övé a többi kép kevés témája is: padlószemét, járda, műterem. Utóbbi kettőt takar egyszerre, a műtermet magát és ami ablakából látható: járda, úttest, udvar, parkoló. Bent padlószemét. Első, hivatalosan is fotónak nevezhető képe 1974-ben is ezt ábrázolta: eldobált papírok, fecnik, galacsin, ecset, miegyéb a műterem padlóján. A kiállítás és a fotóalbum: variációk e pár témára. "A téma csak ürügy." Néha újra próbált rendezni egy-egy ilyen padlócsendéletet, de a lényeg akkor elveszett. "Reménytelen a spontaneitást imitálni. Nagyestélyibe bújt cselédlány." Maradtak a spontán ösvények a fecniken át. Szikárak, mint alkotójuk, meg mint a lecsupaszított fekete-fehér képek. "Mindig 27 dines, nagy érzékenységű negatívra dolgoztam, lágy tónusok, sok szürke. Amin én nem kedveltem. Ezért a nagyításaim kemény papírra készültek, kevés tónussal. Így a fele információ eltűnik. Szándékosan." Így marad az erdőből fekete folt, a 6. emeletről fotózott járdából geometriai elem, grafikai rend, benne némi rendetlenség: kutya lábnyomai. Kedvenc képemen, az Öregúr mise után címűn így tűnik el az úttest, és válik a halhatatlanság mezsgyéjévé. Öregúr lebeg a lét határán. Drámává tömörödnek az eltüntetett részletek, mint azon a Harangvölgy, Kata, Zsófi című képen, ahol a színek hiánya is rásegít a ballladaiságra. Más nem marad így, mint egy feketére rajzolt csészealj - a völgy, benne kicsi meg pici alak: asszony és gyerek. Zölden-kéken, napsütésben érdektelen turistafotó. Így költészet. "Az absztrakt festészet is így működik: ha jók a formák, minden magától értetődik."
Szeptember 29-október 5.
Furcsa ez a lecsupaszított fekete-fehér világ nekem, aki napjaimat egy izzóvörös Váli-kép alatt élem jó ideje. Nagylelkűen nekem ajándékozta sok éve egyik zsidó temető-festményét. Vörösben. Itt a fotón a völgy meg feketében. "Festeni rossz, fotózni jó, ezt mindenki tudja.". Nála egységet ad ki a kettő. Ő vízszintesen fest, asztalra fektetett vászonra, lesmirglizi műterme ablakait, hogy szűrve érjen be a fény, és élesre-keményre nagyít. Kockás noteszlapocskát tép ki, ez a névjegye. "Ha megszorul, eladhatja a képet. Sokat kaphat érte". Erre nem gondolok, de egy fekete-fehér fotót szívesen mellé akasztanék.
Ritkul a tömeg, újra hozzáférek a képekhez. A nyitott ablakon borszag dől be. Lent az utcán kortyol a tömeg. Bort, műanyagpohárból. Pesti idill. Puritán. Válinak való. Szereti ezt a várost. Ha kihajolna, lenne padlószemét meg járda is. Ismerős közeg. Otthonos. Még maradok.
