| ,,Tenk László festményei első pillantásra felfedik ecsetforgató vénájában a vérbeli koloristát, a mesterség virtuózát, mi több azt az alkotói típust, a művészt, akiről Arnold Böcklin, a festészeti romantika nagy egyénisége így elmélkedett: "hogy valaki jó festő, ez igen ez piktori rang, de az, hogy művész,- ez valami más !" Nos, ez a piktorban lakozó "más" az, aki Tenk László vásznain a festői motívumokból világot teremt. Abból a reá sajátos hangulati klímából merítve, mely képein a csöndes, álombéli igézet különösségével hat. Ennek a különösségnek azonban nincs köze a szürrealista fantasztikumhoz, sem valamiféle révüléses állapothoz, mert ez a művész mindig egy-egy valóságos látvány vagy emlék egészéből metszi ki műveinek tárgyát. De hogy milyet, és mikor, ezt csak az inspiráció váratlan pillanatai döntik el." (...) |
 |
| A mester kertje |
| "Mintegy másfél évtizede figyel egyre behatóbban egyéniségének ezen belső indíttatására. Ezért is hagyatkozik egyre bátrabban a tudatos képi gondolkodás mellett, az intuíciójára. Ez azt diktálja, hogy ecsetét szinte az érzékcsalódás elevenségével- az élet hamisítatlan ízei iránt tegye fogékonnyá, az emberi és a természeti lét kimeríthetetlen szépségének és titkainak mélyére hatolva. Ilyen indíttatásból lett Tenk László ars poetica-jának lényegévé az életelevenség. Ennek szellemében vallja festői nyelvezetének irányelvéül a természetességet és az egyszerűséget, pályájának e két legnehezebb penzumát - hiszen ezek valójában emberi tulajdonságok. Így esztétikai szerepüket és jelentőségüket csak a legmagasabb szintű művészi kvalitás hitelesítheti.(...)" |
 |
| Boglyás temető |
| "Íme, ez a festő Tenk László rejtélyes mélységű szomorúságának oka: aki meghal, nem láthatja többé e világot! És hogy mit veszít ezzel, és hogy az a többé mit is jelent a rideg valósághoz képest, ezt festi meg a vásznain a benne lakozó költő. Ugyanis minden képének a szépség látványán felüli fajsúlyát a hiány, az elveszthetés előérzete adja meg. Ennek az alkotói állapotnak a fájdalmas poézisét a boglyás temető című festményének motívumában, mint a távozók és az itt maradottak közötti kontaktus titkának hordozójában, a végleges elcsitult harcok és a teljes emberi egyenlőség eszményi színhelyén ragadta meg fátylas színeinek fokozhatatlan mélabújával. Ám itt szól bele a kép hangulatába az az elöljáróban említett Tenk-i váratlanság is, ehelyütt azon kettőshonosság tekintetében, ahogyan az elmúlás siralomkertjének síri szürkéjével feleselteti az előtéri boglyák tövében éledő, dércsípte fűcsomók harsány zöldjét, ami annyit jelent, mint hosszú tél után a súlyos betegségből életre eszmélőnek az első tavaszi rügy, amit megpillanthatott, a lét hallhatatlanságának természeti bizonyítékaként. (...)" |
 |
| Kora reggel |
| "Érdeklődése az utóbbi évtizedben újabb tápot kapott; néhány kollegája, közeli barátai kedvet csináltak néki a művésztelepi társas munkához, aminek egyrészt legendás hagyományai vannak piktúránk történetében, az ú.n. "iskola-profilok", a nagybányai, a vásárhelyi a gödöllői kollektívák keretében. Ezekben adódtak izgalmas, reggelekbe nyúló művészeti eszmecserék - amelyeknek mára inkább csak hamvai pislákolnak -, másrészt Tenkben él egyfajta eleven és barátságos kollégiumi szellem emléke a diákévekből, amikor mestereik, ez esetben Bernáth Aurél egyéniségének inspiráló szellemi és etikai légkörben szabadon bontakozhatott kinek-kinek az egyéni stílusa, s ezek a diákok más szemmel nézték egymás egyénien karakteres fejlődésútját is. Még afféle nemes belső etikettje is kialakult e majdhogynem céhbeli, mesterségi összetartozásnak. Ezt az ihlető-segítő kollegialitást e sorok írója jó és ritka tradícióként figyeli ugyanis a pályára indulása óta eltelt hetven év során megért egynéhány csoportos és egyéni stílusváltást, s ezekre visszatekintve tanulságos látni, hogy miként tűntek el egykori divathullámok és rehabilitálódtak levitézlettnek vélt műfajok egy-egy jeles művészegyéniség felfogásában, mint például Aba-Novák Vilmos elbeszélői talentumának hallatlan vitalitása nyomán az életkép kategóriája. (...)" |
 |
| Körtecsősz |
| "Egészen másfajta magány a körtecsőszé, akit a hajnali pára vékony rétege éppen csak kerülget, míg annak sűrűbb közege a mélyben terebélyesedik, majd felkúszik a dombra, s a csősz lábánál heverő hullott lombokra telepszik, s halványszürke fátyla kifürkészhetetlenné ködösíti a völgybéli eseményeket. És miközben e meseszerű gomolygás a sápadt és a haragos meggyszínű fák körvonalának puha és lombozatának élesebb raj- zolatát tündérivé varázsolja, lopva belebugyolálja az öreg csősz életnyi emlékeit is a pipafüsttel együtt, a most már kissé fanyarodó, gégekapargató őszeleji ködbe." (...) |
 |
| Pieta |
| "Látható e két utóbbi műből, hogy ezt a piktort vonzzák a végletek, az egyik képi szereplő fogyatékossága ugyanúgy, mint a másik teljessége, mint aki virtust csinál abból, hogy az érdekest a gyönyörűvel szembesítse, a szemlélőre hárítva ezzel a kettő közötti választást. Csakhogy erről nincsen szó. Ő egyszerűen a természet hipnózisa alatt áll, nem ismeri a jó és a rossz, a szép és a rút fogalmának emberteremtette viszonyulását, ilyen értelemben a selyeamgubó belsejéből előtekeredő hernyó egyenrangú a bábra tekeredő, a szivárvány színeiben tündöklő selyemfonállal. Ám a látható világban mégis a nékünk tetsző dolgok kerülnek zömben a felszínre, egy régi szép jelzővel szólva, ezek "legeltetik a szemet", s Tenk László is ezt találja a leginkább magáhozvalónak. Ez a szemnek kedves állapot, ez az érzékszervi elégedettség az, amelyből elindul a művek szellemi-lelki befogadása, ami Tenknél azért megy gyorsan, vagy azonnal végbe, mert van a képeiben valami a természet egyszerű csodáiból, amelyek a mi értelmezésünk nélkül értetik meg magukat a puszta létükkel. (...)" |
 |
| Sikátor e tengeren |
| "Ha az ember Tenk László festményeinek dús és vonzó színharmóniáiba, motívumainak megejtő szépségébe és romantikájába úgy feledkezik bele, mint egy magávalsodró szimfonikus zenemű hangjaiba, ellepi annak érzületi gazdagsága, és a belőle áradó spontán életöröm. Amitől aztán ez a gyors ráhangolódás fokról-fokra elmélyül bennünk, az a felismerés, hogy ez az életöröm magában hordozza az élet elvesztésének egyre közelgő elvesztését is. Nincsen olyan műve ennek a festőnek, amelyik ne viselné az elszakadások sajdulását, a búcsút a derűs nappaloktól, a sejtelmes éjszakáktól, az álmoktól, az őszöktől, nyaraktól. Halott emberek, régi tájak emlékétől, vesztett illúzióktól és nem teljesült vágyaktól is, és egyáltalán minden széptől, ami valaha örökkévalónak, elronthatatlannak látszott. Festményei ettől az emlék-áthallástól többek, igazabbak a csak látványuktól elragadó képnél, s ettől van az, hogy nyomot hagynak bennünk, mint egy elfeledettnek hitt, egykor kedves vers bölcsőringású sorai."(...) |
 |
| Kő. Híd. Reggel |
| "A Kő. Híd. Reggel című kép az ódon városkát a pirkadat előtti teljes kihaltságban állítja elénk, a megvilágítás szűrt fényében. A kristálytiszta színei oly hűvöset lehelnek, hogy megborzongunk a gondolattól: hátha nincs is élő lakója e helynek, ahol a vízi tükröződés adja az egyetlen élő mozdulatot, és mi hirtelen ráébredünk a magunk kivédhetetlen belső magányára és azokéra, akik szivükben a névtelelen nosztalgiáikkal, pirkadat előtt halnak meg..." |
 |
| Virágos veranda (Gobelin terv) |
| "Nos e sorok írója, hasonló okból, úgy gondolta, ha majd közeleg a végóra, az emberi méltóságot őrzendő, maga elé idézi a valaha látott, boldogító és valami módon felemelő tájakat. Csakhogy a főpróba, egy halál közeli állapotban, csődöt mondott, semmi sem tért vissza az egykori varázslat elevenségével, kongott a táj a látomás helyén. És ez a csalódás a lélek képzeleti erejének halált enyhítő hatalmában, Tenk László tájainak imént lepergetett emlékőrző dokumentumsorozata nyomán felengedett: a felidézhetetlen, kilyukadt, elveszett tájemlékek helyét úgy foglalták el a festményei, ahogyan hosszú gyász után egyszer csak felderül az arcunk egy kisgyerek szemünk láttára kibontakozó szépsége és képességei láttán. Képeiből az a valami árad, ami több a sokszor nézett festmények megunható szépségénél, az a "nem mindegy", ami a jelentős tartalmú alkotásokból megmarad az ember szemében. Vagyis azok a művek, melyekben a látvány nem oltja ki a látomást, s így alkalmasak arra, hogy útitársunkul szegődjenek ebben az illúzióktól, álmoktól megfosztott mai korban, és csendesen megérintsenek a mélyekből és nagy távlatokból érkező poézisükkel."
(Részletek Supka Magdolna írásaiból) |
