A pincébe vezető lépcsőről egyszerre két térbe látunk. Az egyik a masszív téglaoszlopokkal alátámasztott, boltívekben záródó, lenyűgöző belmagasságú eredeti kialakítás, a másik az oszlopok között térdmagasságig megépített, itt-ott magasabbra emelkedő falrendszer, egy 38 négyzetméteres, másfél szoba, konyhás városi lakás alaprajzából kinőtt falak unalmas rendje. Tulajdonképpen egy kortárs rom, hiszen építés közben megrekedt a munka, úgy áll ott, mintha már befejezése előtt rommá lett volna. A "lakásba" lépve tűnik csak fel, hogy a téglák anyaga meglepően hasonlít a földet beborító papírmorzsalékra: megsemmisített papírpénzek maradéka kavarog a pince padlózatán, ezekből préselt téglák építik a falakat is.
Az alapanyag tehát nem a kiégetett anyag, nem beton és kötőanyag, hanem ami mindezekhez hozzájuttatja az építkezőt: a pénz. Több tonna használatból kivont bankó hever itt kemény téglává préselve. Sőt, még csak nem is itt végzik be földi útjukat: ha a kiállítás bezár, egy baranyai iskola nyeri ezekből a a következő télhez szükséges fűtőenergiát.
A pénz utóhasznosítása meglehetősen kényes kérdés: lehet egyáltalán másra használni egy szimbolikus tárgyat, aminek anyagszerűsége, megjelenése, mérete, részletei szinte soha semmilyen vonatkozásban nem fontosak? A pénz az idő függvényében értelmeződik, az infláció, a válságok ma éppen kiválóan tanulmányozható természete precízen az időbe illeszti a pénzt - de gondol-e bárki arra, hogy lejárta után ez is újrahasznosítható?
Lénárd Anna a pénztéglákból épített lakástöredékkel az idő természetét figyeli. Viszonyokat teremt, nézi, hogyan tölti ki a többszáz esztendős oszlop a mai konyhát, hogyan kanyarodnak a múlt épen maradt emlékezetében a szűkre szabott szobafalak. A látogató pedig, amint rájön, hogy pénzen és pénz között sétál, ügyel a lépteire, majdhogynem csodálva hajol közel egy-egy árulkodóan kilógó foszlányhoz, próbálja azonosítani a bankjegy színét, betűit. Az értéktelen pénz, a belőle épült félrom, a pince hűvös, magányos meditációra invitáló mélye és a mindent ellepő bankófoszlányok együtt erős térélményt hoznak létre, aminek fontos része a nézőnek a pincébe vitt viszonyulása pénzhez, időhöz, múlthoz és jelenhez. Majd az ember lassan célba veszi a meredek lépcsőt, kilép a verőfényes szentendrei utcára, az árusok és portékák forgatagába, de nem könnyen szabadul a pincemélyben szerzett tapasztalatától.
