 |
| Az Urtapan Együttes |
A rendezvényt koncert nyitja, méghozzá stílusosan észt muzsika: az Urtapan együttes három pimaszul fiatal, alig húsz éves zenészből áll, akik fülig érő mosollyal muzsikálnak a megnyitón. Nem hittem volna, hogy aznap még lelkes nyugdíjasokat hallok majd észtül dúdolni, de ez történt, a bizsergetően friss és jókedvű trió megénekelteti a közönséget. A szőke fürtös, pajkos porcelánbabára emlékeztető Eeva Lindal bekonferálja a számokat, hegedűn játszik, és fátyolos altján olykor dalra is fakad, a kamaszos Villu Talsi mandolint penget, Taavet Niller, a mackós alkatú bőgős pedig egy egészen meglepő produkciót is elővezet, mintha egy mély doromb hangját utánozná énekével. Az Urtapan név különben görög eredetű, jelentése "Fel a kezekkel!", azaz arra a görög néptáncra utal, melyet felemelt kézzel ropnak - természetesen meghallgathatjuk ezt a kakukktojásként szolgáló dallamot is a sok észt néptánc között. Előkerül egy nagyon ismert észt dal is, a Nem találom a dallamot: ez a pillanat az, amikor a közönség spontán bekapcsolódik az éneklésbe, néhány számmal később már egy tengerésznóta refrénjét is fújják a bátrabbak. Persze, a közönségben szép számmal vannak kétnyelvűek, akik a tolmácsot automatikusan kijavítják: "Most következik a Fülemüle dal!" - így a tolmács, de már halljuk is a pusmogást: "De hát ez Pacsirta dal! Nyilván mindegy, madár, madár..." - szögezik le páran, de paradox módon ez is elsősorban meghittnek hat ebben a közegben.
.JPG) |
A koncerttől már abszolút kenyérre kent egybegyűlteket az Észt Intézet igazgatónője is köszönti (magyarul), és felhívja a figyelmet rá, hogy az Észt Nemzeti Múzeum, mely ezt a kiállítást létrehozta, éppen néhány hét múlva lesz száz éves. Anu Kippasto a hétvégi kesztyűkészítő workshopra is meginvitálja a jelenlévőket, melyen egy speciális, egy tűvel végzett, hurkolásos jellegű, régi észt kesztyűkészítési technikát is el lehet sajátítani, bemutatva egy fiatal, mosolygós lányt, Kristi Jőestét, aki a Textil szakot vezeti a Tartui Egyetem Viljandi Kulturális Akadémiájának Népi Kézművesség tanszékén. Erről az intézményről azt kell tudni, hogy a kiállításon szereplő anyagok is az itt tanuló hallgatók munkái, akik precízen reprodukálták a ritka és pótolhatatlan gyűjtemény darabjait, ezáltal egyfajta "hasonmás" (és egyben könnyebben bemutatható, szállítható) gyűjteményt hozva létre.
.JPG) |
A tárlatot nézegetve kitűnik, hogy élénk színek (sok narancs, élénkpiros, sötét színekkel párosítva), emlékezetes formák (csúcsszerű, háztetős végződés az egyujjasokon, olykor csipkeszerű cikk-cakk a kesztyűk végén) és meglepően komplex funkciók jellemzik az észt kesztyűk zömét. A színes és változatos, viszonylag aprócska, de roppant gazdag információanyaggal ellátott kiállítás - melynek kurátora Reet Piiri - elsősorban a kesztyűk szimbolikus funkcióira fókuszált: udvarláskor, házasságkötéskör, különféle mezőgazdasági munkák alkalmával, sőt, még temetéskor is hangsúlyos szerepet kaptak a kesztyűk. A lányok kesztyűvel jelezték, ha fogadták valakinek az udvarlását, és számtalan kesztyűt kötöttek ajándékba, amikor férjhez mentek. A szántást a férfiak kesztyűben kezdték meg, hogy szépen nőjön a gabona, és ne érje rontás, és úgy tartották, hogy a piros szín és a háromszög forma véd a betegségek ellen is, (így a férfiak nyáron is tartottak egy-egy kesztyűt az övükre csatolva), temetéskor pedig a sírásó, a koporsóvivő is kapott ajándék kesztyűt. A kesztyűk Észtország különböző területein más-más vékonyságú gyapjúfonálból készültek, más formájúak voltak, (például a csuklórészen), és közel 200 féle mintát lehetett elkülöníteni rajtuk. A minták generációról generációra, családról családra öröklődtek, a leggyakoribb közülük a halszálka-, a kártya-, a macskamancs-, a juharlevél- vagy a pillangóminta volt. Mielőtt elterjedt volna a hagyományos kötés, egy sokkal ősibb technikát alkalmaztak, csonttűvel kötötték a kesztyűket, ez volt az ún. tűcsomózott kesztyű, melyet utólag nemezeltek is - ez az a régi módszer, amit megtanulhatunk a hétvégi workshopon.
