Tojástánc

Horváth Éva Mónika már régóta foglalkozik a törékenység, a nőies érzékenység szimbólumaival. Taxogrammák című kiállításán most egy teljes falnyit állított össze azokból a rajzaiból, amelyeken piros tűsarkú cipők, karcsú borospoharak, kések, tojások és ragyogó fényű szőlőfürtök játszanak egymással. Szerepjáték a javából, folyton ismétlődő helyzetek követik egymást, csak a figurák ? ebben az esetben nagyjából az említett öt tárgy ? pozíciója váltakozik. A tűsarok hol gyötör, hol szenved; a tojás belemerül a pohárba, széttöretik és újjászületik, néha csecsemőarcot kap, máskor nővé érik; a kések a gondoskodás és a gyilkolás gesztusait hordozzák, a szőlő az áldozatét ? aztán fölcserélődnek a szerepek, és kezdődik minden elölről.

Ez a nagyméretű kép-fal áldozatok és bűnösök történeteit sorolja, mint valami óriási ikonosztáz, apró négyszögekbe zárt elemei egyetlen nagyívű narratíva pillanatai. Csakhogy nem bámulhatjuk kívülállóként, nem mélyedhetünk el puszta nézőkként a gondolatritmusok, történet-szekvenciák keresgélésében ? mert a kiállítás megnyitóján Horváth Éva Mónika majdnem egy órán át ragasztgatja a tojásokat a rajzokkal teletűzdelt fal előtt, hogy aztán Buday Enikő táncosnővel együtt szétzúzzák azokat, kiloccsantsák nyers tartalmukat, végül lassan végigfeküdjenek az egész legyilkolt tojás-világon. Az érzékenység felkorbácsolásához a tojástól csöpögő női haj mellett Menyhárt Jenő és Másik János kitűnő duója is hozzájárul; a fekete háttérben összezsúfolódott közönség az egyórányi performanszban mégis inkább mozgó festményt érzékel, mint táncot, zenét vagy bármi mást. A nyers matériával érintkező nők mozdulatai ugyanazokat a gesztusokat elevenítik meg, mint amelyek a háttérben, az ikonosztázon ismétlődnek. Születés, szerelem, vágyakozás, pusztulás, ölés és szenvedély, átalakulás és szétroncsolódás mítoszai sűrűsödnek a tojásokban.

Horváth Éva Mónika három éve, egy hasonló témájú performansszal mutatkozott be a Gödör Klub aulájában. Most továbbgondolta a motívumot és jó érzékkel sokszorozta meg az érzékelés különböző területein. A képlékeny szimbólumok így fölerősödnek, a látvány egyszerre kép és szobor, film és színpadi jelenet, totális összművészet, amelyben az egyes műfajok nem egymás mellett, hanem ugyanazokban a megjelenési formákban élnek. Valami mély titok van ebben a művészetben, egy teljes kitárulkozás hologram-szerű víziója, ami már nem is kívül, az érzékelhető dimenziókban működik, hanem belül, az ösztönök alig feltérképezett birodalmában.