A XVII. századi protestáns holland festészet egyik törekvése volt tapogatózni a látható világ szépségei felé, a mögöttest azáltal allegóriává, lényegivé varázsolni, hogy az ábrázoltnak valójában nincs is valódi fontossága. Frans Hals, Jan Van Goyen, Rembrandt van Rijn mellett a protestáns Hollandia egyik legnagyobb mesterének a delfti születésű Jan Vermeer számított, akinek belső tereket ábrázoló festményei nyugalmat és méltóságot sugároznak. Ez a hatás nagyrészt tiszta színeinek (korai képei után színvilágában a hűvös kékek és sárgák dominálnak) és sugárzó fényeinek köszönhető. Azoknak a gyöngyházszerű fényeknek, amelyekben Vermeer a különösen sima vagy áttetsző tárgyakat, az ékszereket fürdeti, szinte érzéki jellegük van.
A kortárs holland fotóművészet több képviselője előszeretettel nyúl vissza Vermeer munkáihoz. Rineke Dijkstra, Hellen van Meene és Desiree Dolron mellett ilyen a Nessim Galériában szeptember 2-tól Mi nők, szerintem címmel kiállító 41 éves Carla van de Puttelaar is, aki képeivel kettős hatást ér el. Aktjai egyrészt sebezhetőek, finom erotikát sugároznak, másrészt elidegenítő hatással is bírnak, amit elsősorban a színek használatával ér el. Ahogy Vermeer fényeinek és színeinek lágy áttetszőségét a cserépedények mázához szokták hasonlítani, úgy van de Puttelaar portréi és aktjai porcelánra emlékeztetnek, amihez ha hozzáér az ember, darabokra hullik.
A nemzetközileg is elismert, számtalan díjjal jutalmazott művésznő fotóinak lényege a természetes női szépség megragadásában áll. Modelljei nem a neves divatmagazinokról ismert arcok, cseppet sem tökéletesek, de ahogy Carla van de Puttelaar fogalmaz, pont ez a lényeg. Az Elseviers magazin 2007-es ranglistáján a legjelentősebb holland művészek közül a negyvenedik helyre sorolt fényképész alkotásairól nem tünteti el szereplői szeplőit, anyajegyeit, de még az sem zavarja, ha látszik a bugyi okozta bevágás a bőrön.
