A plakátnak tétje, ereje, üzenete van. Ezt a nagy lengyel plakátiskola mesterei is felismerték, így válhatott Lengyelország a műfaj legkiválóbb művelőjévé. A hatvanas évek stílusteremtő alkotói, mint Henryk Tomaszewski, Jan Lenica, vagy Jan Młodożeniec (hogy csak néhányat említsünk a neves mesterek sorából) eredetiségükkel, frissességükkel nemcsak hatalmas lendületet adtak a műfaj fejlődésének, de nekik köszönhetően a ?lengyel plakátiskola? önálló fogalommá lett, mely sajátos árnyalataival, intellektuális humorával, játékosságával szerte a világon a minőségi művészetet jelentette, és jelenti mind a mai napig. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy e nagy mesterek munkái nemcsak a legnagyobb plakátgyűjtemények ékességei, de sokszor hollywoodi filmek közkedvelt kulisszái is.
A rendszerváltozás megváltozott gazdasági viszonyai azonban komoly krízishelyzetet teremtettek e korábban virágzó, igazi nemzeti unikumnak számító műfaj számára. Megjelentek a költséghatékonyabb, ám jóval ötlettelenebb technikák, a művészi értékeket, rejtett tartalmakat mellőző, vagy azokat a kommersz igényeknek teljességgel alárendelő nyomatok. Ennek a hanyatlásnak, valamint a művészi plakát átmentésének jegyében teltek a kilencvenes évek. A válsághelyzetből való kilábalásban hatalmas szerepet vállalt a gdański Képzőművészeti Akadémia, melynek professzora és hat éven át rektora is volt a Lengyel Intézetben most kiállító művész Tomasz Bogusławski, valamint a Trójmiasto (Hármasváros), Gdańsk, Sopot és Gdynia városaival kapcsolatban álló olyan művészek, mint Jacek Staniszewski, Maciej Szupica.
