Lipótmező, pláza, természet. Aligha találkozhat sűrűn e három szó így, ebben a kombinációban, ám a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj három birtokosa, Hartyányi Norbert, Hernád Géza és Simonyi Balázs beszámoló kiállítása furcsa jelentéshálóvá szövi a fotósorozatokon megörökített, e három szóhoz kapcsolható élethelyzeteket.
A Magyar Fotográfusok Háza - Mai Manó Ház kiállítóterébe lépve meglehetősen erős, de megrázó voltukban is gyönyörű képekkel szembesülünk: Hernád Gézának a Lipótmezőn készített sorozata korábban fődíjat nyert a Magyar Sajtófotó Pályázaton. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) 2007-es bezárása hatalmas csapást mért a pszichiátriai kezelésre szoruló, mentálisan sérült emberekre: a több milliárdot érő ingatlan évek óta kihasználatlanul áll, a betegek nagy részét szélnek eresztették.
Hernád Géza a jelenleg leginkább egy kísértetjárta kastélyra hasonlító, közel 140 éves múltra visszatekintő intézmény végnapjait kapta lencsevégre. Lipótmező - Törékeny elmék - szól a sorozat címe, ami némi freudi félreolvasással akár "törékeny emlék"-ké is válhat a fejünkben. A hosszú évtizedek alatt a legkülönbözőbb társadalmi rétegek tagjai, híres és kevésbé népszerű szereplői fordultak meg a hatalmas épület falai között: szellemük még most is ott bolyong a mély csöndbe burkolózott, üres szobákban. Néhány korábbi lakó arca tűnik fel a valamiféle zöld derengéstől övezett képeken: a személyiségzavarral küzdő Achilleus félregombolt pizsamájával, az elmélázva maga elé meredő mániákus depressziós Béla és az átható tekintetű, skizofrén Erika kivétel nélkül mintha már egy bezárt intézmény falai közt léteznének. A fotóművész nem ítélkezik: nem a hátrányos helyzetű beteget, hanem a teljes értékű embert kívánja megmutatni. Olyanoknak látja őket, "akikben az egyediség és a kreativitás néha erősebben rajzolódik ki, mint egy egészséges személyiségben".
A haldokló terek, az ottmaradt falfirkák, rajzok a különös fényjátékkal és az egykori dolgozókkal kiegészülve idéznek meg egy elmúlt, mégis soha véget nem érő történetet. Hiszen a szereplők nagyon is élnek, itt vannak, csak a történet írói - a penna aktuális birtokosai - nem átallottak megfeledkezni a heppiendről.
Jóval rózsaszínebb, mégis színtelen világot tár elénk Simonyi Balázs plázázó fiatalokat megörökítő sorozata, amely az alkotó szavaival a "tespedt, spleenes, tengő-lengő plázaéletmód vizuális lenyomata". A spleen jelenléte leginkább a festett-fekete hajú, piercinges emósokon érhető tetten, de az egyik legkiábrándítóbb fotón mégis egy 10 év körüli kisfiú látható, amint egy játékteremben felállított, zöld játékkrokodilon heverve unatkozik.
Gyorséttermi kaja-pia, színes falak, tömött sorok a moziban - mindez mégis a tömeges magány díszleteként. A lakótelepi, városi fiatalok után Hartyányi Norbert képei a szabadidejüket töltő, vidéki huszonévesek közé kalauzolnak. Megállapítása evidens, mégis érdekes: a szellemi munkát végzők aktívan, míg a fizikailag leterheltek passzívan kapcsolódnak ki. A ceglédi kamionsofőr kutyáival múlatja az időt, a csemői raktárosok a szabadban piknikelnek. A bozótban éppen eltűnő mérnök karján rovásírást formázó tetoválás bukkan elő, vadászni indul, a nyársapáti kőműves viszont a mulatósra esküszik. Az apró életképek, mindennapi szituációk a megörökítés révén érdekessé, megismételhetetlenné válnak: a direkt szabadidős tevékenységek mellett finom utalások képében az intimebb, személyesebb időtöltések is megjelennek. A három sorozatot szemlélve úgy érezhetjük: mindannyian ugyanannak a történetnek a sorait alkotjuk, írunk, íródunk - és csak remélhetjük, hogy az a bizonyos heppiend türelmesen ott vár a sorára valahol.
