Olyan témákra gondolhatunk itt, mint a társadalmi és művészeti utópiák sorsa, a kulturális emlékezet működésének kérdése, a kreativitás határai, a városi terek különféle célú használata, a művész szerepe és a politikumhoz való viszonya, stb. Ezek a kérdések nemegyszer különféle hatalmi viszonyok vonatkozásában jelennek meg, amelyek ? különösen a mi geopolitikai környezetünkben, de nem kizárólag itt ? gyakran explicit politikai színezetet kapnak. Ennek egyik megnyilvánulási formája volt az elmúlt rendszer politikai hatalma által működtetett, kiterjedt cenzúra, amely akár egzisztenciális értelemben is meghatározta az 1989 előtt létrejött művek korabeli létezését, ma pedig közvetett módon hat arra, ahogy ezt a korszakot, illetve az akkoriban keletkezett műveket bemutatjuk és látjuk.
A kiállításban nagy számban szerepelnek olyan művek is, amelyeket az elmúlt időszakban vásárolt a múzeum, és így ? múzeumi kontextusban ? először ezen a kiállításon lesznek láthatók; részben magyar művészektől (mint például Csákány István, Kaszás Tamás, Kokesch Ádám, Nemes Csaba), részben a nemzetközi művészeti szcénában jól ismert alkotóktól (Harun Farocki, Zbigniew Libera, Simon Starling, Mladen Stilinović, Szombathy Bálint, Goran Trbuljak).
A kiállításban a művek kontextusát nem elsősorban a keletkezésük idején velük párhuzamosan létrejött művek alkotják, hanem bizonyos tematikus vagy formai szempont kiemelése révén kerülnek az adott munkák egymás mellé. Ezek a párhuzamok első pillantásra néha banálisnak tűnnek, ám azt a célt szolgálják, hogy a művek a nézők számára új jelentések kiindulópontjaként szolgálhassanak (Ficzek Ferenc, Károlyi Zsigmond, Stanislav Kolíbal, Timm Ulrichs stb.). A kiállítás arra tesz kísérletet, hogy ?kimenekítse? a műveket a szigorúan vett, hagyományos művészettörténeti rendszerből. Éppen ezért a kiállítás nagyban épít a néző aktív részvételére, aki saját személyes tapasztalatát és tudását használja a művek értelmezése során, miáltal sokkal személyesebb viszonyt alakíthat ki a tárgyakkal.
