Az Ökosztüm - melynek előképe leginkább Nagy Fruzsina vagy Szűcs Edit divatszínháza - egy komoly rajongótáborral bíró, színészekkel-táncosokkal prezentált, környezettudatos divatbemutató, melyet ez alkalommal Kamarás Iván vezényel le a Merlinben Kulcsár Viktória, Magács László és Dombi Katalin instrukciói nyomán.
Az alkotói triumvirátus (Kulcsár és Magács a rendezők, Dombi Katalin koreográfus) érthető, hiszen itt egy hatalmas csapat passzolgat egymásnak: több mint egy tucat fiatal tervező újrahasznosított kreációit mutatja be két tucat előadó (köztük a Forte és a TÁP Színház tagjai). És akkor még nem esett szó a szövegírókról (Máthé Zsolt és Vinnai András), a zenei háttér megalkotóiról, a VJ-ről vagy a technikai stábról. (Különben komoly hiányosság, hogy sehol nincs visszakereshetően feltüntetve a teljes stáb, a hiánytalan névsor csupán a show végén vetített szereplőlistán fut végig.)
Kamarás Iván rendesen kitalálta a figuráját: rutinos, de diszlexiás, és mondanivalójába folyton belezavarodó konferansziét mímel, gyűrögeti a papírját, össze-vissza zagyválja a szöveget, rémálmairól hablatyol, megpróbálja rávenni a közönséget, hogy mindenki dobja le egy ruhadarabját, (megünnepelve az ősember ruhaviselésének harmincötezredik évfordulóját), biztatásként ő is megvillantja a köldöktetoválását, de csak pár árva flip-flop integet vissza a közönség soraiból, így aztán végül már csak búg, mint egy eltévedt szinuszhang.
Egyáltalán nem véletlen, hogy Blaskó Borbála, Földeáki Nóra, Dombi Katalin és Arany Virág bevonulásával kezdődik a show, és ők aztán olyan magasra is rakják a lécet, hogy a többiek csak ugrálnak alatta serényen a továbbiakban. Az első sorozat, nejlonból készült jelmez a négy elemet mintázza: a levegő, azaz a légies Blaskó Bori hófehér, O vonalú, áttetsző ruhában pördül a színpadra, a tüzet megszemélyesítő, vibrálóan izgalmas, Földeáki Nóra égővörös, fűzős, hosszú uszályos ruhában hajladozik vadul, Dombi Katalin, aki stílusosan a víz elem úrnője, rövid, liláskék jelmezben bűvöli a közönséget, a földet megelevenítő, bájos Arany Virág pedig egy színes virágpamacsokkal tarkított, élénk zöld, charleston ruhát idéző kreációban topog, mint egy kedves Vaszary Gábor-illusztráció. A rájuk törő négy férfi szintén a négy elem jegyében bohóckodik, öngyújtóval licitálva például a tűz elemre, bekapcsolt ventillátorral meg a levegőre. Ez a jelenet nem csak azért nagyon erős, mert sok az ötlet benne, hanem azért, mert ez a négy lány klasszisokkal jobban mozog és profibb, mint a többi szereplő. Persze, értem én - a továbbiakban sajnos domináló - civil pocakokat is (fiúk előnyben), meg a flegma szájhúzogatásokat retikül-lóbálással, meg az egész, idézőjelbe vágott "bűnrossz"-stílust, mégis jobban leköt a profizmus, mint a mímelt amatőrizmus. Ez a különbség aztán az elektromos kábelekből csomózott ruhák esetében szúr újra szemet: Blaskó Borbála és Földeáki Nóra féktelen, szaggatott, izolált mozgássorozata után ugyanennek a haloványka utánérzése sajnos kevés.
Máthé Zsolt és Vinnai András faviccekre épülő szövege felejthető, (talán csak az egymással vetélkedő humanoid videókazetták zsörtölődése vicces) azt pedig nem tudom, hogy a rap-szövegek tőlük származnak-e, mindenesetre nagyon ingadozó színvonalúak, a fogyasztói társadalmat csipkedő dalocska együgyű, viszont az egyes vegytani elemeket felsoroló nóta szövege kifejezetten csípős és szellemes.
Számtalan szokatlan anyag, kreatívan újrahasznosított hulladék szerepel a ruhák nyersanyagaként, többek között változatos papír- és fémhulladékok, fonott háncs, elektromos kábelek, nejlonzacskók, péksütemények és focilabdák. Mindig nagyon látványos, ha durván strukturált felületű anyaggal dolgozik valaki, vicces, ahogy például egy ropisorral utánozni lehet egy berakást.
A ruhák közül azok a legizgalmasabbak, melyek egyértelműen jelzik tervezőjük divattörténeti jártasságát, és ironikusan utalnak egy-egy korszak tipikus szabásvonalaira. Így igazán kellemes meglepetés, ha felbukkan egy-egy keményített fodorgallér vagy merevített álló nyakfodor papírból, fűzők nejlonzacskóból, oldalra biggyesztett turbán vagy tornűrös szoknya színes pamutgombolyagból, esetleg egy apró, harangkalapként ferdén felcsapott kakaós csiga.
Ami viszont egészen elképesztő, hogy végezetül a cirka 15 divattervező közül összesen ketten viselnek színeket magukon, a többiek mind feketékben és szürkékben vonulnak, mint a nagyok, Párizstól Milánóig. Nagy kár, hogy sem előadás közben, sem utána nem azonosíthatók be a kreációkhoz tartozó tervezők, ugyanis jól esne legalább a nevét megjegyezni a rafináltabb ruhák gazdáinak, én személy szerint leginkább az aszimmetrikus fonalgombolyagos ruhák, a fekete szemétzacskós estélyik és a spanyolgalléros papírruhák alkotóit firtatnám. Összességében egy könnyed, lelkes és nagyszabású összjátékon alapuló, élménygazdag, rendkívül látványos este ez: talán sokkal profibb is lehetne, de így is szerethető.
