Az unalom halála

Az első benyomás meghökkentő. Ritkán fordul elő hazai múzeumokban, hogy már az előcsarnokban földbe gyökerezik az ember lába, itt mégis ez történik. Ugyanis vörösben úszik a békéscsabai Munkácsy Múzeum fogadótere, az épület első két helyisége. Nehéz mozdulni, az elegánsan távolságtartó, higgadt klasszicista külső erre nem készít fel. Talán Munkácsy szalonképeihez dukál ez a környezet - morfondírozom -, hiszen a fotók alapján hasonlóan fullasztó hatású lehetett párizsi palotájának műterme is. Ez a múzeum ugyan nem kizárólag a festő szentélye, de tagadhatatlan, hogy hírnevét neki köszönheti, talán ez motiválta a merész színválasztást. Beljebb lépve helyre billen az egyensúly, s még jó ideig nem tűnik fel a falak színe, hiszen az épület elsősorban a békés megyei muzeológia központja, s ezt a további termek kiállításai méltóan reprezentálják.

 

Új szárnnyal bővült a bemutatásra szánt tér, mivel az irodák elköltöztek, így a kiállítások alapterülete jócskán megnőtt. Leglátványosabban a helytörténeti gyűjtemény, és egy különlegesnek számító természettudományi ág, a malakológia bemutatása kaphatott így az eddiginél nagyobb hangsúlyt. A legkülönfélébb csigák és kagylók lepik el a vitrineket, a 3840 literes akvárium pedig a vízi világ védett fajtáinak nyújt lakóhelyet.

 

Szinte mindegyik terület tartogat valamilyen meglepetést, a napjainkig ívelő történeti részt például üvegpadlón járhatjuk végig, mely alatt térképek rajzolják ki az aktuális állapotokat, a honfoglalás-terem közepét pedig egy jurta foglalja el. A termekben érintőképernyős információs terminálok segítik a tájékozódást, ami nemcsak a diákoknak, de az idősebbeknek is nagy élmény. Az egyiknél éppen egy fehér hajú néni időzött, láthatóan élvezve a mutatóujjával való dirigálást.

 

A nagyterem kiállítása a kezdetek előtt tiszteleg, az 1899-ben alapított múzeum legrégebbi kincseinek felvonultatásával. A századelős polgári életforma találkozik itt a népivel, s a kettő ütközése ugyanolyan erős, mint amilyen a valóságban lehetett az akkor még jobbára falusias hangulatú Csabán. A rangos városi magról a Fiume Szálló néhány megmaradt iparművészeti remeke és egy irodai bútoregyüttes árulkodik, a többség életmódjáról pedig a néprajzi gyűjtemény. Körben, a falakon frissen restaurált festmények, közöttük apró gyöngyszemként ragyog Orlay Petrich Soma - nem is olyan régen még sérülten raktárban szomorkodó - női arcképe.

 

Az új kiállításoknak nemcsak a projekt fő célkitűzésének, a XXI. század múzeumi elvárásainak kellett megfelelniük, hanem a közönségvonzó Munkácsy-anyaggal is fel kellett venniük a versenyt, hiszen Munkácsy pályája a közelmúlt kiállításainak köszönhetően, valamint a Kis Jeanne felbukkanása óta újra az érdeklődés középpontjában áll. A legjobbkor jött a svájci gyűjtő jelentkezése, aki mielőtt aukcióra bocsátotta volna a tulajdonában lévő Munkácsy-festményt, felajánlotta megvételre a békéscsabai Munkácsy Múzeumnak. Bár a szükséges 27 millió forint nem állt rendelkezésére dr. Szatmári Imre múzeumigazgatónak, mégsem zárkózott el az ajánlat elől, s a meghirdetett közadakozásból két hónap alatt összegyűlt a pénz. Ez az akció újra a festőre, s rajta keresztül a múzeumra fordította a közfigyelmet, s remélhetően sokan lesznek kíváncsiak az új szerzeményre, amely a többi festménnyel és a relikviákkal együtt az igen erős atmoszférát sugárzó, s itt érthetően és odaillően bordó színű Munkácsy-teremben csodálható meg. 

 

Újdonság, hogy életet kapott az alagsor is, itt részben folytatódik az állandó kiállítás, a többi helyiségben pedig a diákok verhetnek tanyát, még kerámiaműhely is várja őket. Külön erény, hogy a megnyitás napjára elkészült egy kiváló minőségű, egyáltalán nem tudományos igényű, ellenben látogatóbarát megfogalmazású ismertető füzet, amelyben hét indokot sorolnak fel a házigazdák, amiért érdemes megnézni az új Munkácsy Múzeumot. A pontok egyike: "Az unalom halála", vagyis hogy ez nem a megszokott, unalmas múzeum poros kiállításokkal. Valóban nem, győződjenek meg róla!