Bibliai kellékek veszik körül a vásznakon megjelenő, inkább titáni, mint ószövetségi figurákat. Őserejük valahol a szimbólum és az allegória közös eredetéből fakad, mozdulataik súlyos nyomatékok. Körülöttük a tér összesűrűsödik, jelképek bontakoznak ki belőle, a síkok hirtelen átfordulnak, semmire sem hasonlító tájak tűnnek föl a térben megnyíló ablakokon át, vörös szalag habzik föl a talaj nyílásaiból és rátekeredik az alakok bokájára, kezére. Itt minden mozdulat, minden térelem, szín, tárgy és viszony, minden arány és lépték egy olyan intenzív közeg alkotóeleme, ami a fények és formák tobzódásával szinte magába húzza a szemlélőt.
Egy közeli jelenet összezsugorodik, egy távolabbinak tűnő hirtelen megnő, nem adnak támpontot a perspektíva törvényei. Még a tér dimenziói sem állandók, minden képlékeny, minden az anyagszerűség és a tünékeny semmi határán billeg. Nem lehet kívül maradni ezen az erőteljes festői világon. Incze Mózes energiává alakítja a történeti, stílusbeli és mitológiai utalásokat, örvénnyé, ami egyenesen a gondolat közepébe repít.
Ez a sűrű, tömény festőiség nem a formák viszonyát, nem a helyzetekbe rejtett narratívát élteti. Annál sokkal lényegibb szándéka van: metafizikai állítások sorával szembesít. A felnőtt, amint tenyerén egy aprócska lovat nyújt a gyermeknek, a természet misztériumát ugyanúgy felkínálja, mint egy viselkedésmintát vagy Ábrahám áldozatát. Az asztallap fölött a világmindenséget megmérő hüvelyk Blake teremtőjét idézi, mai kellékekkel körülvéve. A repülőgép-makettet cipelő meztelen férfi már túl van Ikarosz tragikus tapasztalatán, látja az égi üzenetként magasodó, szabályos alakú üveglapot, mégis a levegőbe igyekszik. Egy figura az univerzumot dodekaéder formájú dobozban hordozza, miközben a hátára kötözött gyermek figyelmesen simul hozzá, bámulja a csodálatos játékot, a titokzatos kincset. Majdnem minden képen találunk egy hangsúlyosan mai tárgyat: távcsőt, laptopot, karórát, villanykapcsolót, hosszabbítót, amelyekkel a kép értelmezési rétegei nem leegyszerűsödnek, hanem éppen megsokszorozódnak, a hétköznapi, banális tárgyak egy szellemi világ részeivé válnak.
Incze Mózes festészete egyedülálló jelenség, hazai viszonylatban talán csak Csernus Tibor utolsó, Caravaggiót idéző kompozícióihoz hasonlítható. Olyan eszközöket használ, amelyek egy, az övénél erőtlenebb festői világban talán közhelynek tűnnének, de nála a barokkos ecsetkezelés, a metafizikai mélység és mindenekelőtt a képek bravúros dramaturgiai felépítése egy rendkívül expresszív, saját utat járó művészetben egyesíti mindezeket.
