A mostani kiállítás az egymást követő termekben egy belső utat jár végig. Rajzokkal indít, fém, kő és fa adta felületekkel, az absztrakt alakzatok és rajtuk a sebszerű felnyílások révén kérdéseket tesz föl és elveket hirdet, egyfajta élettörténetet ír le, ahol a narráció eszköze az elvont mértani forma. Az utolsó terem legbelső zugához érve az út nem ér véget, hanem egy végső kérdőjelként, az Iránytű címet viselő kerek krómacél szobortárgyban visszafordul és maga köré csavarodik. A keleti gondolkodásmód kiegyensúlyozottsága inkább csak a szerkezetet formálja meg, a szobrokban belül csupa érzékeny Én dübörög. A végéről visszafelé indulva sem oldódnak meg az útközben felvetődött kérdések: Nagámi nem magyaráz, hanem útnak indít. Műveinek sora nem cél, hanem segítő, a továbbhaladást magyarázatokkal ösztökélő elem, a séta közöttük egyfajta tükörlabirintust sejtet, amelyben minden felületben a saját történéseink visszhangoznak. Magukon túl jelölik ki a figyelem fókuszát: ritka és bölcs gesztus ez a kortárs művészetben.
