Arcok.
Ez a Sziget Fesztivál tíz évéből készített fotóesszékönyvének a címe. Amúgy nagyjából legalább tíz évig fényképezi Benkő Imre egy-egy választott "témáját", míg jelentkezik vele. Így tette az Acélvárossal, így fényképezte és fényképezi Budapestet. Hogy mindig itt van és mindig visszajár. Az idén is kiköltözött a Szigetre és megint van nyolcévnyi új tekercse Ózdról...
Azt mondta valaki róla, szubjektív dokumentarista. Ez biztosan igaz. Én azt érzem, hogy van egy ember itt közöttünk, egy különös, a történetek peremén dolgozó fotóriporter, egy régenvolt, sovány fiú, akinek nincs kocsija, nincs mobiltelefonja, aki vékony és inas, mint a valahai férfiak. Engem megnyugtat, hogy itt van közöttünk és figyel. Néz. És amit lát, lefényképezi és odateszi elénk. Nekem az is fontos, hogy ez a régenvolt, vézna fiú, aki olyan pontosan és szeretettel, alig észrevehető humorral lát, ez a félárva fiú már gyerekkorában is sokat dolgozott. Valahonnan tudom, hogy mindennap kilométereket biciklizett a bakonyi kis bányatelepről az iskolába, főzött apjának és a testvérének, volt csillés, erdei munkás, bányavonatot kísért, és büszke volt, hogy a külfejtésen a munkában meggörnyedt öreg mester megdicsérte...
Befejezés
Kirsti levelezőlapokat vásárol. Állok. Nézem a képeket. Elmúlt a nagy szorítás a mellkasomról. Hálás vagyok.
|
