Adott egy művész, egy letűnt kor meg nem értettje, mára mindenki Van Gogh-ja, adott Magyarország underground zenei szcénájának erős mezőnye Bárdos Deák Ágitól a Hiperkarmáig, adott egy egyedülálló ötlet, hogy alkossunk együtt, s adott mindehhez egy hely, ami elefántcsonttornyából levonulva hívogat minket, ne legyünk zavarban, a művészet egyszerű, testközeli, velünk élő. Így állt össze az egy estére készülő élmény, a művészeti ágakon átívelő és egy röpke percre összekapaszkodó komplex alkotás, a lehető legszabadabb asszociációs láncokat felvonultatva, könnyedén, tudomást sem véve róla, hogy január óta készültek a versek, dalok, hogy a tavasz első napján a festőt ünnepeljék. Lassan valóban Európában érezheti magát az ember, még ha csak pár órára is - mélázom a nagyvonalúan szabott tükör előtt a múzeum mosdójában. Egyszerű hétköznap este kikapcsolódni érkezünk ide, szórakozni, nem művelődni. Fentről még leszűrődik a jazzkoncert és az egyre érkező közönség zümmögő hangja, hiába, letörölhetetlen színfoltja lett Budapestnek a csütörtöki múzeumi est.
Ezen életérzésemhez és divatos kultúráltságomhoz mérten szájfényt biggyesztek, majd visszabillegek az esemény helyszínére, hogy mosolygós és ily módon átszellemült magányomban tovább örülhessek beköszöntött és felismert lehetőségeinknek, legalább addig még, míg meg nem idézik Van Goghot az intézményesnek legkevésbé sem nevezhető művészek. Mellesleg inkább érzem magam a Gödör Klub valamely művészibbre sikerült estélyén, mint a monumentális tér tiszteletet parancsoló épületének pincéjében, a fejem fölött puha piros fényben úszó üveggúla, a kezekben szorongatott borospoharak is kiragadnak a valós térből. Az est központi eleme, a stílusok és hangzások ragasztója, Van Gogh szelleme is itt van valahol fölöttünk, nemrég még képei előtt tipegtünk, épphogy elváltunk. Ecsetvonásokról ugyan nem susogtunk, de a szájfényt kicsit máshogy kente volna. Izgatottnak tűnt, nem ismeri a bevált, nagyszerűen működő zenegyárt, bár tudja most művészeti ágakat hajlítunk egymásba - csak így lazán, csütörtök este, sörrel, borral rendezzük meg a múzsák e különös randevúját.
De a múzsák inkább távolról szemeznek most, ami ugyan bizonytalanabb, de annál édesebb bizsergést ad - ha a két színpadon lendületes ütemben egymást követő hangszerek és emberek, olykor tésztástálak fölött messzire elnézünk, megpillanthatjuk a festőt, aki zavartan mosolyog, hisz tetszik neki. S tetszik nekünk is, mert nem ül rajtunk, művészete nem nehezedik ránk fenyegetőn, tiszteletparancsolón méltatlannak ítélt sorok vagy dallamok hallatán. Csak amolyan összekacsintós múzsaflört ez, velünk örül, s gondolatai közben el-elkalandoznak. A kollektív tudás biztos elemeire építve senkinek nem kell sok, hogy láthatatlan meghívottként mindnyájunkban legyen jelen, csak "két szép szék kell de két szép szék minden megvan ha van két szék". Csak ennyi, és tudjuk, persze, doboljuk is, bólogatjuk ritmusra együtt Szilágyi Ákossal, kicsit a képben vagyunk, de képen kívül is nagyon, színeket látunk, agyunk készséggel szolgáltatja belső diavetítésünk megfelelő kockáit.
Fotók: Glódi Balázs
Az előadásmód és a felhasznált elemek változatossága nem enged elkalandozni, a beérkezett pályaművek értő szerkesztéssel tálaltatnak elénk, feszes tempóval úsztatnak tovább. Különös, de mintha senkiben nem lenne helye itt szomorkodásnak, a festői elmebaj, a meg nem értett lélek és az elmúlás perverz elemzésének, elvégre kit érdekel ez itt és most, amikor örülni is lehet? A művészettörténészek végre alszanak, az élmény általunk meghatározott szinten és mélységben folyik. Előadók jönnek-mennek, a közönség jön-megy, testben és lélekben is kalandozik, nem koncentrál, szabadságot kaptunk. Külön emberekként, külön ízlésekként másra nyitjuk a fülünk, mint ahogy pár lépcsővel följebb máshogy és más képek előtt billentjük a fejünk. Kinek Bródy ismerősen hullámzó pengései, kinek a Dallas zenéjét is befogadó, Van Goghot megszólító, neki dalt ajánló Bérczi Róbert az, ami közel visz. Az est házigazdáival, Sziámival felütött koncertperformansz végül számomra Rutkai Bori és Virgács, azaz a Mazo Forte formációjának előadásával találja meg a legszorosabb kapcsolatot a művészet, az elme bomlottsága, a képiség, a szövegiség és zeneiség közt. A méltón megidéző dal, a Megszabadulás egyértelművé, természetessé, barátivá és közelivé teszi mindazt, amit a levágott fül mögött rejlő elméről tudunk, látunk vagy csak sejtünk:
