Az induláskor a magyar avantgárd felé elköteleződő galéria a szokottnál tágabban értelmezi az újítók körét: Kassáktól, Füst Milántól indítja a nyelvújító mozgalmakat. Fotókiállítást kínál két tucatnyi irodalmár arcából, klasszikus megfogalmazású portrékat, erős beállításokat, a legjobb fotósok tolmácsolásában: Kálmán Kata, Gink Károly, Rédner Márta, Lugosi Lugo legtöbbet reprodukált emblematikus képeit.
 |
| Tóth Árpád |
Súlyos, szinte nyomasztó arcképcsarnok, amiről a mereven beállított elődök közvetlenül szólnak le a maiakhoz. Többnyire frontális kompozíciók, alig itt-ott egy kis játék - csak Weöres Sándor dobja el magát hanyag dandy módjára, csak Babitstól kapunk egy pillanatnyi lélegzetvételt, ahogyan a kertben heverve válogat a papirosai között. Sehol egy mosoly, sehol a személyiség huncut villanásai. Itt az irodalom ölt látható testet. Különös vállalkozás vizuális műfajt teremteni az írott szóból, miközben egyetlen betű sem jelenik meg a térben. Mégis, a gégeműtéten éppen átesett Babits tekintetében ott látjuk azt a kétségbeesést, amiből a Jónás imája született; és Tóth Árpád nőies gesztusa is alapvetően lírai, ahogyan a szívéhez szorít egy vékony kis kötetet. Petri könyöklő figurája, Spiró elrejtőzése a félig megvilágított térben, a tavaszi kertre ablakot nyitó Illyés képe mély regisztereket szólaltat meg. Mindegyik kép mögül előbújnak az ismerős verssorok, a fotósok szinte belekomponálják az életműveket egy-egy arc fényeibe, a kéz mozdulatába. És a többségükben eredeti, korabeli nagyítással készült vintage-ok szépen hozzák a kor atmoszféráját, az elevenséget, a reprodukció helyett a műtárgy jelleget.
