A város és az idő meséi

Képző

 

A Looking for k című, fekete-fehér, kisméretű fotográfiákból álló sorozatot fekete képkeretbe, szorosan egymás mellé rendezte a művész, mintha egy nappali vagy egy hangulatos párizsi kávézó falát borítanák el. A különböző méretű képek majdnem egymáshoz tapadnak, így a bemutatás módja is jelzi az összefüggést, azt, hogy nem önálló művekként kell néznünk ezeket, hanem folytatásos képregényként. Zömmel éjjeli felvételeket látunk a párizsi utcákról, aluljárókról és lépcsőkről, egy lelassult, kockáról kockára végigpásztázott éjszakai világot. Néha feltűnik egy ember, de inkább autók vagy metrószerelvények, plakáthősök, árnyék-alakok: Párizs a párizsiak nélkül, egy város kulisszái ok és cél, funkció és magyarázat nélkül, csak úgy, a maga valójában. Titokzatosabb, mint a híres párizsi csatornarendszer, hiszen szem előtt van, bárki láthatja ? csak nem úgy, ahogyan mi most ezeken a fotókon. Ez a nézet merőben szubjektív, inkább nyomkövetéshez hasonlít, mint egy párizsi séta pillanataihoz. A kirakati bábu-torzó mellett ott hevernek a csipkebugyik és melltartók, de láthatóan régóta nem nyúlt oda senki. Hulladék terekben járunk. Ilyenek az összegraffitizett falak is, a lépcsőlejárók fordulói az ottfelejtett plakátokkal, a metróban összebújó nyugdíjas pár, vagy az emeleti ablakból, a redőny sávjain át meglesett utcakép. Egy eleven város statikus, magányos, ember nélküli változata: ez a belső város rajzolódik ki Péter Ildikó képein.

 

A másik sorozaton Párizs helyszínei mellett itt feltűnnek Budapest ismert részletei is. Építkezéseket látunk, egy-egy nagyszabású átalakulás felé haladó teret, utcarészletet, felszaggatott aszfaltot, a város alatti rétegek durva, illúziótlan felnyitogatását. Daru-erdőt, csatornákat és homokot, mellette a Kálvin téri templomot vagy egy párizsi főutcát. Városok átalakulási folyamatait rögzíti a fotós, a valamitől valami felé haladást ? anélkül, hogy előjelet tenne az idő bármelyik iránya elé. Az építkezés felfordulással jár, a tér egy szelete kiszakad az időből, sőt mintha meg is fordulna a volt és a lesz viszonya, nem egyértelmű a képekről, hogy honnan hová fogunk eljutni, ha egyszer levonulnak a munkagépek. Itt sem jelenik meg ember, csak a gépek, az autók, a talaj és az állványok, az ideiglenesség az, amit láthatunk. A háttérben pedig ott ragyog a Moulin Rouge neontáblája, ott ágaskodnak az ultramodern üveghomlokzatok.

A képek izgalmához hozzájárul, hogy a műszaki kamerával készült felvételeken csak egy sáv éles, a többi rész homályba hull, életlen, néha egészen felismerhetetlen lesz. A fotográfus mintha tetszőlegesen választaná ki az élesen látszó területet, míg a maradék inkább egy felborogatott játék terepasztal maradványának tűnik. Az élesség változása miatt összemosódik a valós fizikai környezet a játékkal, a rend felé tartó folyamatok a káosszal, a talaj rétegei a megmunkáló gépekkel. Ennél szemérmesebb és talányosabb költőiséggel még nem láttam megkérdőjelezni a fejlődés fogalmát.