Drabik István a Képzőművészeti Egyetem elvégzése óta (1996) a hagyományos, figurális tendenciákra épülő szobrászatra alapozva alakította ki egyedi hangvételű stílusát és találta meg ennek legmegfelelőbb formáját, a vasból alakított embert. Szobrai első ránézésre akár bronznak is tűnhetnek, bár a gazdagon tagolt felület egyszerre durva összhatása és lágy bársonyossága sejteti, hogy más anyaggal van dolgunk - írja ajánlójában Szabó Noémi művészettörténész. A művészi-szobrászati használatban megmunkálhatóságának nehézsége miatt ritkán alkalmazott vas Drabik kísérletezésében egészen új plasztikai lehetőségeket eredményezett.
Ennek okát pedig a művész gesztus-szerű munkafolyamatában kell keresni. Az ösztönösségre és automatizmusra építő módszer nehézsége pontosan a fém direkt megmunkálásából fakad: a művész építi, konstruálja a szobrait, majd hegesztőpisztollyal és plazmavágóval roncsolja, dekonstruálja, elvesz vagy kiegészít, egészen addig, amíg az egymásra épülő, egymásból kinövő test részletek véletlenszerű burjánzása egységes kompozícióvá, figurává nemesül. Drabik szobrászata valójában maga a szobrászat illúziója, hiszen kimaradnak azok a szoborkészítési fázisok, a vázépítés, a mintázás, az öntés, amely egy klasszikus bronzplasztika sajátja.
Drabik István a kilencvenes évek közepétől induló pályáját kezdetben a statikusabb, függőleges beállítású, vázszerű figurák határozták meg, majd a 2000-es évek közepére ettől a felfogástól inkább a héjszerű, figurálisabb, sőt lírai szobrászi kifejezés felé közelített. A legutóbbi időszak munkáin a figura egyre testetlenebb, anyagtalanabb, ami együtt jár kompozíciók bonyolultságának és dinamizmusának fokozásával.
