Az európai kultúra meghatározó hagyományai közé tartozik az egyszerűsítve görög-rómainak nevezett kultúra. Sokféle hagyatékán túl van egy egészében alapvető fontosságú öröksége is: az eddig ismert ókori kultúrák között egyedülálló tulajdonsága, nyitottsága a vele gyakran harcban álló, politikailag, nyelvileg különböző népek életformája, szokásai, művészete, tudománya, vallási képzetei felé. Ez a nyitottság mindig gazdagodást jelentett a befogadó számára, gyakran segítette saját mondanivalójának formába öntéséhez, tudatosításához, nem egyszer annak mélyebb megértéséhez. Kiemelkedő tanúságát nyújtja ennek az etruszk kultúra, amelynek az európaiságot meghatározó jelentőségére az Itália egyesítése után, majd a 20. század elején előkerült emlékei hívták fel széles körben a figyelmet.
Kultúra és etnikum szétválaszthatóságának és szétválásának számos példáján okulva, az etruszkok iránti érdeklődés fő tárgya újabban az lett: mikortól beszélhetünk etruszk kultúráról és milyen tényezőknek volt alapvető szerepe létrejöttében. Ma úgy tűnik, hogy a Tiberis és az Arno folyók által közbezárt Toscana, vagyis az etruszk kultúra központi területére közvetve vagy közvetlenül a Keleti Alpok és a Kárpát-medence vidékéről is érkeztek hatások. Ezek befogadásával és a helyi hagyományok változó formában való továbbélésével gazdagodva a Kr. e. 8. században alakult ki egy új kultúra, amelyet etruszknak nevezhetünk. Rövid idő múlva a városszerű központok kialakulásához vezető fordulat két fő indítéka a föníciai és a görög kultúrával való intenzív kapcsolatok létrejötte volt. A két nép hajósai, elsősorban fémlelőhelyek keresése, kereskedelmi és politikai indítékok, nem utolsó sorban pedig a felfedező kíváncsiság ösztönzésére szálltak tengerre, és indultak el Nyugat felé egészen a Gibraltári-szorosig, sőt távolabbra is vezető útjaikra.
A 7. századot a Mediterráneum orientalizáló korszakának is nevezik, mert kultúráiban jelentős mintaadó szerepük volt a közel-keleti kultúráknak. Ennek tanúja a széltében elterjedt korinthosi görög kerámia keleti ösztönzésű állatfrízekkel való díszítése. A bemutatott váza modern elnevezésével gömbaryballos formája Korinthosban alakult ki, és 625-550 között volt rendkívül népszerű illatszeres edény.
A 6. század második felében az athéni fazekasműhelyek feketealakos produkciója vette át a korinthosi kerámia vezető szerepét a Mediterráneum nyugati felében. Etruriában már a század közepétől feltűntek az athéni műhelyek mesterművei. Az 525-475 közötti fél évszázadban pedig messze a legkedveltebb volt az athéni feketealakos áru, amelynek néhány nagy műhelye kimutathatóan etruszk vásárlóinak kedve szerint dolgozott. Hogy a nyitottság mennyire nem a sajátos helyi hagyományok és igények rovására érvényesül, annak jellemző példája, hogy az athéni feketealakos vázafestészet uralkodó importja ellenére az etruszk műhelyekben csak szórványosan és vonakodva használták a feketealakos díszítésmódot, technikáját alig követték. Ezt a helyzetet példázza a kiállított feketealakos díszítésű váza-pár, a konvencionális modern nevén olpénak nevezett kancsó-forma athéni típusának két képviselője.