A velencei kajmán

Hivatalosan csak vasárnap nyílik meg a kétévente esedékes Velencei Képzőművészeti Biennále, a több mint hetven ország részvételével megrendezett, november 21-ig látogatható kortárs képzőművészeti mustra kiállításait azonban már a hét folyamán bemutatták a szakmai közönségnek. Csütörtöktől szombatig egymást érték a kiállításmegnyitók a Szent Márk tértől alig tíz percnyire található Giardini nemzeti pavilonjaiban, és a szintén közeli Arsenaléban, az egykori ipari kikötő raktáraiban kialakított kiállítótér-komplexumban. Tematikus tárlatokat, alkalmi performanszokat a nemzeti pavilonokon kívül ugyanakkor több mint ötven külső helyszínen találhat a látogató: a város és a környező szigetek számos palotáját, közterét, esetenként még a kanálisokat is a Biennále programjai foglalják el a következő hónapokban. A turistacsalogató látványosságokban különben is bővelkedő városban talán csak a Biennále vörös molinói segítenek megkülönböztetni a hivatalos programokat a műsorfüzetekben nem szereplőktől: a Grande Canal palotáinak homlokzatait díszítő, magenta színű műanyag krokodilok például feltehetőleg reklámcélt szolgálnak, ám novemberig szintén biztosan a "helyükön" maradnak.

Az idén meghívott hetvenhét nemzet közül több ­- mint például Azerbajdzsán, Libanon és Mexikó - először szerepel a seregszemlén, akad azonban számos további újdonsága is a rendezvénynek: Robert Storr személyében elsőként választottak amerikai kritikust a százkét éves Velencei Biennále főkurátorának, Paradise Lost című tárlatukkal pedig szintén először szerepelnek kortárs roma képzőművészek a seregszemlén.

A roma pavilon

Igaz, Magyarország hivatalosan Andreas Fogarasi Kultur und Freizeit című projektjét nevezte a mustrára, az említett roma pavilonban, a Palazzo Pisani Santa Marina nevű 16. századi palotában több magyarországi roma művész - mások mellett Szentandrássy István, Balogh Tibor És Omara (Oláh Mara) - is bemutatta alkotásait. Junghaus Tímea, a tárlat magyar kurátora a kiállítás célját korábban így fogalmazta meg: kevésbé fontos a politikailag korrekt "roma" kifejezés használata annál, minthogy megtisztítsuk az előítéletektől és a negatív sztereotípiáktól a 'cigány' jelzőt. Bár a roma problémák és a képzőművészet kapcsolata a csütörtöki kiállításmegnyitón is szóba került, a tárlat sokkal inkább az Éjszakába nyúló nyitóbuliról marad emlékezetes, akárcsak a szomszédos palotában bemutatkozó mexikói művész, Rafael Lozano kiállítása. A mexikói tárlat alkotások helyett a látogatóit helyezte középpontjába: Lozano hullámzó székeit, az emberi szívverést továbbító izzósorait mind-mind a látogatók mozgása, reakciója irányítja.

A Biennálén bemutatott alkotások többsége különben gyakran az aktuális világpolitikai helyzetre reagál, így nem ritka látvány a velencei kiállítóterekben a vadászrepülőre feszített Krisztus, a bevándorlást jelképező cella, vagy általában az egyént emberi mivoltjából kiforgatható, tárgyként bemutató tárlat. Gyakoriak ugyanakkor a kulturális tér, a kulturális közeg - valóban aktuális - újraértelmezésére tett kísérletek. Ezek sorába tartozik a magyar származású Andreas Fogarasi pénteken bemutatott kiállítása is. A művész hat hatalmas "black boxban", azaz minimalista szoborként is értelmezhető, feketére festett fadobozban vetítette le hat budapesti művelődési házról készített szubjektív dokumentumfilmjeit.

Bár a nemzeti jogon való válogatás gondolatát sokan elavult szemléletnek tartják, érzékelhetően a Biennále kiállítóinak többsége sem igen próbálkozott valamiféle elvont nemzeti jelleg képviseletével, a kiállítást megnyitó Schneider Márta, az Oktatási és Kulturális Minisztérium szakállamtitkára éppen a centrum-periféria kettősségére, a helyi sajátosságok fontosságára hívta fel a figyelmet beszédében. Mint elmondta: "A perifériák szerepe felértékelődött abban a sokat emlegetett globális világban, ahol a kulturális alkotások cseréje gyakran a hagyományos árucikkekkel szemben ellentétes mozgásokat követ."