A Szakrális Művészetek Hete keretében apró tárlat nyílt az Üllői úton: a díszterem két oldalán egy-egy vitrinben a főszereplők, mellékszereplők kíséretében. Magángyűjtők féltett kincsei, a kereszténység és a zsidóság kultikus tárgyai állnak itt egyetlen hétig őrt.
A véletlen adta az alapötletet ? fogalmazott dr. Takács Imre főigazgató ?, a Szakrális Művészetek Hete idei mottója: Legyen világosság! ? a kamaratárlaton így a kultikus láng hordozóiból került néhány a közönség elé.
Lajta Béla a 20. századi magyar építészet egyik legeredetibb alkotója, aki tragikusan rövid élete során kivételes alkotásokkal gazdagította hazáját. Legismertebb munkái közt a Mexikói úti Vakok Intézete, a mai Idegsebészeti Klinika az Amerikai úton (eredetileg a Budapesti Chevra Kadisa Szeretetháza), az Új Színház (eredetileg Parisiana Mulató), a Széchenyi István Gyakorló Kereskedelmi Szakközépiskola épülete a Vas utcában, a Pesti Izraelita Hitközség alapítványi főgimnáziuma (ma: Radnóti Gimnázium). A Salgótarjáni úti (ismertebb nevén: Kerepesi) régi zsidótemető kapuépítménye és ravatalozója igazán csak erős idegzetű ínyencek előtt ismert. Az 1908-ra felépült, archaikus, rejtelmes, robosztus épületek már a nyolcvanas évekre katasztrofális állapotba kerültek. A ravatalozó kupolája beomlott, elemeit széthordták, a temetőt (hol ezrek közt Weiss Manfréd és Fényes Adolf is nyugszik) az idő, az enyészet és sírrablók elborzasztó állapotba hozták. Az Iparművészeti Múzeumban látható, frissen restaurált menóra a temető építményeinek romjai közül származik, tulajdonosához igen rossz állapotban került. Egyszer, egy szerencsés korban talán fontos támpontot adhat, hogy a mindössze harminchét évesen elhunyt Lajta egyik legkülönösebb alkotását helyreállítsák. Addig szívből ajánlom a kiválóan szerkesztett Lajta Béla Virtuális Archívumban való tallózást, ismerkedni az építész izgalmas világával.
A menóra egyedüli műtárgy a maga tárlójában: a másik remekmű, Steindl Imre és Jungfer Gyula tizenkét évvel korábbi örökmécses tartója, a múzeum kincse magángyűjtőktől kölcsönzött, míves ? közel egy évezred korszakait reprezentáló ? darabok közt függ. Az aranyozott vörösréz konstrukció egyszerre tekintélyes és végtelenül légies darab. Koronaformából aláfutó gyöngyláncok tartotta, áttört, tojásdad test: aprólékosan kidolgozott, ékszerfinomságú részletein hosszan időzhet a szem. Jungfer, a magyar kovácsoltvas-művesség nagymestere a millennium évében ? mikor Steindl Imrével tervezett remekét alkotta ? megkapta a jubileumi kiállítás legmagasabb elismerését, az Állami Aranyérmet, mely után a következő három világkiállítás nagydíjait is elnyerte. Jungfer abban az évben halt meg, amikor Lajta épületét avatták: sírja attól egy kőhajításnyira, a Kerepesi temetőben található.
A múzeum dísztermében tartott megnyitón Fekete László főkántor és Kéringer László énekművész pompás előadásában héberül, illetve latinul csendült fel a 27. zsoltár ? ?Az Úr az én világosságom? ? s két tudós teológus szólt személyes hangon a közönséghez.
Schőner Alfréd főrabbi, az Országos Rabbiképző ? Zsidó Egyetem rektora (ki elöljáróban felidézte: művészettörténet szakos hallgatóként az Iparművészeti Múzeumban töltötte szakmai gyakorlatát) beszédében megrendítő, családi történetet vázolt fel. Édesapja a mauthauseni koncentrációs tábor foglyaként, a pokol kerítéséből tört drótból és apró fadarabokból készített apró hanukiát, hanukai menórát, melyet hazahozott, s halála előtt fiának adott. A kis tárgyat a főrabbi a jeruzsálemi Jad Vasem Intézetnek ajándékozta, ahonnan a közelmúltban levelet, emléklapot kapott. A gyertyatartót kiállították, fotóját elküldték az adományozónak. Megrendítő beszédét a főrabbi a fénykép felmutatásával zárta.
A ?sötétséget nem legyőző, de benne vigaszt nyújtó fényekről? szólt beszédében Jelenits István. A piarista teológusprofesszor szerint a fényről, a világosságról, sötétségről egyként nehéz beszélni ma, az elektromosság korában. Mint fogalmazott, ha a sötétet sikerül száműznünk az életünkből, nem tudjuk igazán megbecsülni a világosságot. A lángok, melyeket e patinás tárgyak őriztek és hordoztak, ?nem hessentették el az éjszakát?: arra szolgáltak és szolgálnak, hogy ?a világot elviselő bátorságot merítsünk belőlük?.
