Egy nyolcvanöt esztendős festő és egy harmincas fotóriporter: Károlyi Ernő és Vancsó Zoltán talál közös közönségre most Óbudán. Amikor Vancsó született, Károlyi mögött már tíz éve egyéni kiállítások voltak. Ami Károlyi számára kortárs művészetet jelentett, az Vancsónak tananyagot. Károlyi egész életművét meghatározza a pompázatosan gazdag kolorit, a színek áradása, az a viszonyulás, ahogyan minden látványt és élményt, tájat, embert, lelkiállapotot és a természet változásait színpászmákban fogalmaz meg. Vancsó fotói szigorúan fekete-fehérben maradnak.
Károlyi festményei dinamikusak, a képzelet szabadságával telítik a vásznat, az olajfesték sűrű rétegeiből a színek kavalkádja árad. Szívesen használ kollázstechnikát, az absztrakt kompozícióban a képmezők hol kubista, hol majdnem impresszionista modorban reagálnak egymásra. De sok képén az elvonatkoztatott formák alól kibújik a minta, legtöbbször a táj egy eleme, és romantikussá lágyítja a tárgyatlan látomást. Egyik olajképén Vaszary utolsó festményének finom lebegése köszön vissza, a tó víziója, amint a víz és a pára kékjében feloldódnak a tükröződések, csak sejteni lehet, milyen látvány rejtőzik a kép mögött, de az egybeolvadás, a tökéletes átlényegülés misztikus derűje sokáig fogva tartja a nézőt.
Vancsó Zoltán képi világa a dramaturgiára épül. Ember, állat és táj együtt valami megfoghatatlanul abszurd valóság képét mutatja. Véletlen történések, ellopott pillanatok, a klasszikus riportfotó eszköztárával megformálva, de mindegyiken van valami oda nem illő, valami ironikus, mégis végtelenül kedves ellentmondás. A világ minden táján készült fotók sorszerűen egyforma emberi helyzeteket villantanak föl, amiben természetesen sétál az erkélyre kitett karácsonyfa tövében egy malac, természetesen mered az égnek a tengeri szélben egy utazó asszony egész hajzata. Idős párok csókolóznak egy kubai teraszon, kisgyerek szalad a tengerbe egy ausztrál világvége-tájon, geometrikus rendben üldögélnek magányos emberek egy párizsi parkban, padonként szigorúan egyesével. Egy embert próbáló világ kísérleteit látjuk arra, hogy lakhatóbb legyen. Az abszurd valóság képei, végtelen humorral és szeretettel.
Így együtt, a színpompás, időtlen tájképek és a lehetetlenül valóságos fekete-fehér fényképek egy század két szélső generációjától valami mélyen szerethető, derűsen képtelen világot írnak le, kétféle módon, de láthatóan ugyanazt - ami jó okot ad a bizakodásra.
