Van egy fotó a kilencvenes évek közepéről, amelyen Dús László vagány lezserséggel áll egy New York-i utcasarkon, s a ház falán ki tudja hány réteg esőáztatta plakát foszlánya lóg. A látvány olyan, mint egy hatalmas kollázs, melyet a plakátragasztó, az utca népe és az időjárás közösen jegyeznek. Persze Dús nem ezért áll az utcasarkon, mert ha jobban megnézzük a fotót, akkor látjuk, hogy ő valójában saját, még ép ? legújabb kiállítását hirdető ? plakátjai előtt fényképezkedik. Ez a kép mégis ezért az izgalmas struktúrájú háttér miatt érdekes, hisz Dús egész művészete a kollázs, pontosabban az anyagok, a formák természete, szerkezetük rejtélye iránti rajongásból ered. Bátran állíthatjuk, hogy eddigi életműve egy technicista esztétika következetes véghezvitele, amely nem csak a technikai tudásról, hanem a gyűrött papír szépségéről is szól. Dús László legújabb munkáit így foglalja össze: ?A fotókat mintegy ?palettára helyezem? és vászonra rakom. Összeépítem őket, ami nagy gyönyörűség. Vagyis fotókkal festek.? Dús fotófestményeknek nevezi ezeket a képeket, s ez a definíció már csak azért is érdekes, mert a kollázs valójában riposzt volt a festészetre és a huszadik század elején épp a paletta bírálataként született meg. E meghatározás, amelyet akár egy új műfajnak is tekinthetünk, visszavezet bennünket a gyökerekhez, és többek között azokat a kérdéseket is feleleveníti, amelyeket az elmúlt évszázad alatt a festészet és a fotó, a festészet és a kollázs egymást erősítő vagy tagadó viszonyával kapcsolatban már sokan feltettek. A kollázs elődjét, a festménybe ragasztott papírt a kubisták ?találták fel?. Ez a gesztus a kortársak és a korabeli kritika szemében igazából azért lett blaszfémikus, mert a festészet dogmáját durván megsértők ?idegen testet?, a művészettől eltérő minőséget csempésztek képeikbe, ráadásul olyan banalitásokkal rukkoltak elő, mint az újságpapír vagy a boros címke. Picassót és Braque-ot nyilván e valóságszagú szegmentumok jelentéktelensége bátorította fel arra, hogy a festészet féltve őrzött integritását megtörjék és határait kiszélesítsék. A festményre ragasztott papír a művészeti kutatás része lett, kezdetben képszervező elemként működött és dimenzionálisan is gazdagította, végül teljesen birtokba vette a képet. Tény, hogy az első kollázsokkal az a fajta személyesség és intimitás szűnt meg, amely a festőt és alkotását korábban olymértékben összebéklyózta, hogy a környező világra már nem jutott elég figyelem. A kollázs egy új esztétika képében a művész és a valóság törvénytelen viszonyából születhetett csak meg, s bár kezdetben a kritika tényleg mostohagyerekként kezelte, mégis alapjaiban rengette meg a művészetről alkotott esztétikai elveket. A későbbiek során olyannyira vonzó lett az a hatás, amit a kollázs előidézett, hogy számos művész festéssel utánozta a ragaszott felületeket. Bár Picasso szerint ez a kollázs elleni merénylet volt az igazi blaszfémia, a reprodukció módszere mégis elgondolkodtató, hisz Dúsnál is valami ilyesféle szándékot figyelhetünk meg. A nagyméretű, lézermásolóval és digitális úton előállított nyomatok leginkább fotómontázsoknak tekinthetők, s annak ellenére, hogy különböző természetű és minőségű anyagokat, formákat jelenít meg, maga a kollázs jelleg bizonyos értelemben elveszik azáltal, hogy ugyan látható, de tapintással nem érzékelhető a vágás, az elemek széle. Dús újítása abban rejlik, hogy a kompozíció egyetlen homogén felületben simul össze, akárcsak a festményeken, ahol a térillúzió a festék és a vászon kölcsönviszonyából jön létre. Dús alapvetően nem a szürrealista kollázs készítők örököse, hanem a műfaj analitikus és a konstruktivistáktól eredő hagyományainak a továbbfejlesztője. Egy viszonylag hosszan eltartó lírai absztrakt periódus után kezdett kollázsokat készíteni, amelyeken többnyire ?talált és gyűjtött tárgyak?, nem egy esetben pedig a saját maga által merített papír volt a domináns elem. Az anyaghasználat szabadságával az ötvenes és hatvanas évek amerikai művészei is éltek, s elsőként azokat izgatta, akiknek közös expresszionista háttere volt, majd ebből kiábrándulva úgymond elegük lett saját festményeikből. Vélhetően Dúsnál is egy ilyen fordulat következett be, hisz amerikai évei alatt bizonyos értelemben ő is azokat a stációkat járta végig, mint például George Segal vagy az általa is emlegetett Robert Rauschenberg és James Rosenquist, akiknek életműve a pop art-ban teljesedett ki. Nyilván az a fajta türelmetlenség munkált benne, mint például Segalban is, aki a festésbe beleunva a gipszhez nyúlt, ahhoz az anyaghoz, amelyben sokféle tulajdonság egyesül. Az említett művészekhez hasonlóan Dús is azt az utat választotta, amelyen visszatérhet / vagy eljuthat a hiteles önkifejezéshez, saját élményeihez, önmaga életrajzához. Ahhoz az állapothoz, amit Rauschenberg is vall, miszerint művész az, aki a saját létmódjából és meggyőződéséből a saját maga által kitalált technikával állítja elő a saját anyagát, és mindezt képes autentikusan megjeleníteni. A művész tárlata október 12-ig a székesfehérvári Csók István Képtárban látható hétköznap 10-19 óráig, szombat-vasárnap 10-18 óráig.
