A hetvenes években Halász Péter legendás lakásszínházának tagja volt, színész és szerző, avantgárd költő. A kádári kultúrpolitika nem fogadta be az új hangot, a csapat szétszéledt a világban. Lajtai Péter elszakadt a magyar nyelvtől mint kifejezőeszköztől. Izraelben, Európában, majd Amerikában élt, és csak néhány éve, Budapestre visszatelepülve fordult a képzőművészet felé. De képeinek szerkesztésmódja megőrzött valami alapvetően nyelvhez kötődő vonást: az elemek variációját, a folyamatszerűséget, a feszes szintaxist.
Hogy ez a határozott tárgyválasztás, ez a látszólag szűkre szabott eszköztár a hithez, a vallásgyakorláshoz kötődik, vagy egy félig már eltűnt világ emlékeit dolgozza föl, csak a képek előtt megállva, elmélyülve, az ismétlődő variációk részleteiben válik világossá. Lajtai számára a hit nem a hagyomány tiszteletét, hanem a részletek megdolgozását, a saját viszony létrehozását jelenti. Felbontja a tradícióval átörökített tárgyak formáit, közéjük vegyíti a hétköznapi élet banális kellékeit ? felmosórongyot, tövises ágat ?, és ezáltal szakralitással telíti a mindennapokat is. Nem szimbólumokat képez, hanem az anyagától megfosztott, éteri lényeget alakítja képpé. Szuperközeliben lehetetlen eldönteni, hogy egy imasál részletét látjuk, vagy egy durva rongyét, de mindegy is: a szentség maga a vizsgálat, a matériát felbontó szellemi művelet eredménye. Az alkotó ember magában hordozza, emlékképek, örökölt hit vagy megélt pillanatok formájában éli meg az anyagtalannal, az abszolút szellemmel való találkozást. Malevics fekete négyzete Lajtai Péternél a macesz összetöredezett dirib-darabjainak közepén trónol, mint a képtilalmat elrendelő Örökkévaló, mint a világ részleteit elnyelő fekete lyuk.
