„Mindent, ami az életben nagyon jó volt, Kassától kaptam. S minden, ami az életben nagyon rossz volt, ott esett meg velem. Tulajdonképpen később máshol nem történtek velem többé nagy dolgok” – írja az Egy polgár vallomásaiban. A családi történetek és az illusztris felmenőktől kapott örökség mellett a város gazdag történelmi múltja hatással volt a gyermeki képzeletre, ami tovább élt a befutott, kiforrott író munkáiban is. Bárhova került is Márai a világban, minden várost Kassához hasonlított, mindenhol az onnan magával vitt szellemiséget kereste.
A Mäsiarska, azaz Mészáros utca 35. szám alatti egyemeletes házban élt a Grosschmid család 1913-tól 1932-es Miskolcra költözésükig. A szürkés-bézses épületen táblák emlékeznek meg Márai Sándorról és Radványi Gézáról, alattuk koszorúk jelzik az utókor háláját. (Az íróét 1991-ben avatták fel, filmrendező öccséét 2016-ban.) És jöjjön egy gyors magyarázat a különböző vezetéknevekről. Az édesapa, Grosschmid Géza ügyvéd minden tekintetben támogatta gyermekeit, de a családi hagyomány szerint, amikor két fia művészi pályára lépését bejelentette, kategorikus kijelentést tett: „Én nem bánom, ha pojácát csináltok magatokból, csak ne az én nevem alatt.” Ez az oka annak, hogy Sándor a nemesi előnevüket, Géza pedig az apai nagymama vezetéknevét választotta.
„Igazi hatalom egy van, s ez a szellem hatalma” – lóg a lépcsőházi molinón magyarul, szlovákul, angolul és németül a Kassai őrjáratból vett idézet. Súlyos mondat, komoly felütés egy kiállításhoz. Az első emeletre érve azonnal más világba csöppenünk, eltűnik a hivatalosság. A múzeum bejárata előtt, még a lépcső tetején, valójában a folyosón terített fehér asztal áll, körülötte székek. Érzetre viszont egészen olyan, mintha egy télikertbe érkeznénk. És mintha itt várnák a látogatót a háziak – egy méretes nyomaton Márai Sándor és Lola készülnének az érkezésére –, az ablak előtt fotón pedig Radványi Géza néz a kamerába 1931 húsvétján a szülői házban.
Mint azt Rácz Valériától, az emlékház munkatársától megtudom, az egykori nagypolgári lakásokat a szocialista érában megszokott módon államosították és kisebbekre darabolták. 1998-ban velük „társbérletben” nyílt meg a földszinten egy emlékszoba. A továbblépésért folytatott munkában elengedhetetlen érdemei voltak Kolár Péternek, a Thália Színház igazgatójának, így 2017-ben sikerült a Csemadok kassai szervezetének megvásárolni magyar állami segítséggel két emeleti lakást. Ezeket összenyitva létrejött a nagyközönségnek 2019-ben átadott, a Petőfi Irodalmi Múzeum szakmai segítségével megtervezett kiállítás – az emlékház a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának filiáléja –; míg a ház hátsó traktusa továbbra is lakóépületként funkcionál. Ahogy Valéria meséli, tavaly nyáron érkezett egy idősebb hölgy, akiről kiderült, semmi mást nem szeretne, mint megnézni egykori otthonát. Meglepődött, hogy egy Márai-tárlat fogadta.
Már az emlékszoba létrejöttében is nagy szerepet játszott dr. Jáky János – Márai unokaöccse, Kató húgának fia –, leszármazottai továbbra is szívügyüknek tekintik a múzeumot, a jelenlegi tárlat berendezési tárgyai, bútorok, festmények tőlük származnak. Fogalmazhatunk úgy is: hazakerültek.
Más tárgyak, például egy könyvszekrény tartalma egészen különleges úton jutott Kassára: a budapesti Központi Antikvárium adományozott nekik két éve két doboz könyvet, amelyekben Grosschmid Géza, azaz Márai Sándor szakmai körökben jogtudósként nagyra tartott édesapjának aláírása és pecsétje szerepelt.
Egy, a 14 éves Márait ábrázoló festmény története még ennél is kalandosabb, mutat arra a képre Valéria, amely a szülők, Grosschmid Géza és Ratkovszky Margit portréja között lóg. Mindhárom képet, sőt rajtuk kívül még többet a falakon eredetiben vagy reprodukcióban láthatók közül Franz Wiesenthal, a kor jeles festője készített, aki a rokonságba tartozott. Grosschmidék 1914-ben több hónapot töltöttek Bécsben, mert a keleti front elég közel volt Kassához, emiatt több jómódú család elmenekült a városból. A nagybácsi valószínűleg ebben az időszakban festhette a portrét.
2020–2021-ben Ötvös Anna irodalomtörténész Márai Sándor feleségének, Matzner Ilonának, azaz Lolának a naplóit rendezte sajtó alá, s ekkor figyelt fel a hagyatékban Márai édesanyjának néhány levelére, amelyekben egy Kamasz című festményt emleget, amit a 14 éves Sándorról festett Franz bácsi. Ezt ő 1960-ban, feltehetően Márai 60. születésnapjára elküldte New Yorkba, a csomag azonban nem érkezett meg. A következő években többször is kérte fiát, menyét, hogy járjanak utána, hova tűnt a kép. Érdekesség, hogy ezt sem Márai, sem Lola nem említi meg naplójában. Aztán 2019-ben egy amerikai aukciós ház árverési kínálatában bukkant fel egy fiatal fiút ábrázoló Franz Wiesenthal-festmény. A kutatónak összeállt a puzzle, a Csemadok Kassai Városi Választmánya pedig megpróbálta megvásárolni a portrét vagy legalább másolatot készíteni róla. A festmény új tulajdonosa eleinte húzódozott, aztán egyszer csak igent mondott az eladásra. Mint megírta, sugallatra tette: kórházba került, ahol azt álmodta, a képet elvitte Szlovákiába, ahol korábban sosem járt. Ahogy felgyógyult, első dolga volt az arkansasi úrnak a tengerentúlra indítani a képet.
Bár ez a történet nem hangzik el az egyébként nyolc nyelven elérhető audioguide-ban – magyar kalauzunk a kiváló kassai színművész, Petrik Szilárd –, de ezen kívül is rengeteg izgalmas információt kap a látogató öt nagy téma – Kassa, a család, a gyerekkor és a fiatalság, Budapest és az emigráció – köré csoportosítva. A kiállítás a Márai-művekből vett idézetek, fotók, dokumentumok, hang- és filmbejátszások, a látogatót is bevonó aktivitások segítségével megpróbálja kirakni a mozaikot, mindazt, amivel a városhoz kötődik az író.
Az első szobában a szőnyeg a város 1912-es térképét mutatja, a falakon és a televízió képernyőjén pedig korabeli képek és képeslapok idézik meg a – Márai szavaival élve – „légkört”, illetve illusztrálják Radványi Géza szavait, aki szerint „Kassa nem egy város, hanem egy világnézet volt”. Az elszakadásból fakadó személyes és a történelmi viharokból fakadó, az ittlakók életére is kiható törést tökéletesen megjelenítik a sarkukon levágott képek.
A városi után családi kontextust kapunk. A következő szoba falain azokat a családtagokat ismerhetjük meg, akik meghatározó szerepet töltöttek be az író és öccse életében. Voltak köztük mesteremberek, katonák, tudósok, művészek és különcök is: Zsüli néni, a nagyvilági szépíró; a már említett Franz Wiesenthal, a híres jogtudós, Grosschmid Béni; Grosschmid Károly, az író keresztapja, aki Madách Alice-t, Madách Imre rokonát vette el.
A „szédült és gonosz varázslat” budapesti évei külön szobát kapnak. A falakon életének legfontosabb fővárosi helyszínei, amelyek sikeres és sok műfajú polgári íróvá tették, aki prózai művek mellett A kassai polgárok 1942. december 5-i – a kormányzó névnapjának előestéjére időzített – ősbemutatójának plakátja és a Film Színház Irodalom címlapja által tanúsítva a színpadon is elismerést vívott ki. A húsz budapesti évet megannyi külföldi utazás tarkította Párizstól Firenzéig, az ezekről készült fotókból szintén jó néhány látható itt.
A „jól menő íróság” időszakát tragédia törte meg: gyermeke, Kristóf halála, aki 1939 februárjában született, és mindössze hat hétig élt. „Kristóf, édes Kristóf! Ne légy beteg!!!” – olvasható a falon Márai kézírásával a kétségbeesett apa fohásza egy papírdarabról, amit magával hordott. Hosszú idő volt feldolgozni a traumát. 1945-ben örökbe fogadták Babócsai Jánost, így 1948-ban hárman emigráltak. Ekkorra elfogyott a levegő Márai körül, s ő is fuldokolt. A rendszer a polgárban ellenséget látott, de hogy mennyire nem tudott elszakadni szülővárosától, jól mutatja, hogy egy 1617-ből származó Kassa-metszet másolatát magával vitte. Külföldre távozásakor művei magyar kiadását megtiltotta mindaddig, amíg nem lesznek szabad magyar választások, és amíg nem távozik az utolsó szovjet katona Magyarország területéről.
Az utazás innentől kezdve más előjelet kapott: nem kedvtelésből, a világ felfedezésének vágyából utazott az író. A zürichi, nápolyi, New York-i, müncheni, San Diegó-i, salernói fotók bármennyire is mosolygós pillanatokat kaptak el, nem tudunk megfeledkezni arról, hogy az országváltás kényszerből történt. Máraiék száműzötté váltak, mindenhol Kassát játszottak, de sehol nem tudtak igazán otthonra találni. Megrázó az utolsó évtized dokumentációja, az, ahogyan küzdött az öregedéssel, számot vetett emlékeivel és egyre sűrűsödő személyes veszteségekkel, testvérei, Lola és János halálával. A nehézségek fokozatosan legyűrték az alkotói ambíciókat és kiszikkasztották belőle az életkedvet. A választott halál alcímű kiállításfejezetben összegződik minden magyarázat, előkészület és maga az 1989. február 21-i tett.
A tárlaton fontos szerepet kap a Lolával való kapcsolat, annak társadalmi vonatkozása is, hiszen bár a két kassai család ugyanabba a társadalmi rétegbe tartozott, ismerték egymást, de a vallási különbségek miatt – Grosschmidék római katolikusok, Matznerék pedig zsidók voltak – nem kerülhettek közelebbi nexusba. A nagy találkozás Berlinben, az esküvő Budapesten történt, és bár Lola szülei nem örültek, egyik esküvői tanújuk a nő édesapja lett. Arról, hogy milyen volt a kapcsolatuk, a naplókból tudomást szerezhetünk, de egy igazán unikális felvételnek köszönhetően a leírt betűk megelevenednek. Lola szaval, Márai instruálja a háttérből, sok nevetés kíséri a felvételt. Egy másik hanganyag, a Halotti beszéd a szerző elmúlást, nosztalgiát és leszámolást sűrítő előadásában szintén megrendítő hatással van a látogatóra.
Egy másik képernyőn a Radványi Géza rendezte filmekből kapunk ízelítőt, megnézhetjük a Történetek a magyar filmről sorozat vele készített 1981-es epizódját. A Márai-filmfeldolgozások sem maradnak ki, négy alkotásba nézhetünk bele. Természetesen ott a falon az Embers, azaz Parázs címmel, Christopher Hampton fordításában-átdolgozásában bemutatott A gyertyák csonkig égnek plakátja a londoni The Duke of York Theatre-ből, ami átvezet az utolsó terembe, ahol szembesülhetünk Márai népszerűségével, műveinek számos nyelvre lefordított példányaival.
Márai életében számos kötete megjelent. Igazán sikert csak 1998 után aratott A gyertyák csonkig égnek milánói megjelenésével. Két filmrészlet szól erről. Az egyikben Szőnyi Zsuzsa, aki Rómából ismerte Máraiékat, mesél kapcsolatukról, a másikban pedig Roberto Calasso beszél arról, hogyan fedezte fel Márai Sándor műveit 1998-ban, és hogyan vált az író világhírűvé.
Zárásképp Radványi Géza lánya jóvoltából a Circus Maximus 1979-es forgatásán készült fotók albuma is bekerült a vitrines szekrénybe.
Egy tableten végigböngészhetjük, hol vannak a világon Márai-emléktáblák, -emlékművek. A legközelebbi szoborhoz nem is kell messzire menni, épp csak az utca végig. A 2013 óta Márai Sándor nevét viselő téren áll Gáspár Péter felvidéki szobrász munkája, amelyet 2004. december 11-én avattak fel. A macskaköves, füves terecskén, árnyas fák alatt üldögél perfekt eleganciával keresztbe vetett lábbal a bronzba öntött Márai. Szemben vele üres szék, mögötte szürke gránitfal aláírásával, születési és halálozási évével. Mintha várna valakit, hogy elmondja neki, miért maradt számára Kassa „az örök város”.
A Márai Sándor Emlékkiállítás honlapja minden hasznos információval itt érhető el. A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának pozsonyi kiállítását ebben a cikkünkben mutattuk be, a Lola-napló megjelenéséről itt írtunk.
Nyitókép: Márai Sándor Emlékkiállítás / Ondrej Rychnavsky
