Vörös István Nem ti kussoltok című könyvében nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy a magyar irodalom egyik, ha nem a legjelentősebb alakjának, József Attilának a jelenkori szócsöve lesz. És ez nem csalás és nem ámítás, pontosan úgy kell érteni, ahogyan olvassuk. Vörös fogta az egész József Attila-életművet, a közismert versektől azokig az írásokig, amiket csak egy igazi József Attila-rajongó ismer, kiválasztotta közülük azokat, amelyekkel a leginkább rezonáltak a gondolatai, majd a saját verseszközeivel újraformálta őket. És tette mindezt úgy, ahogyan bizonyára rajta kívül soha senki nem tenné – egy hasonló könyvötlet monumentalitása bárki mást elrémisztene a megvalósítástól Vörösön kívül.
Az, hogy miért is hatalmas vállalás költőként egy Nem ti kussoltok kaliberű műbe belekezdeni, talán nem is szorul különösebb magyarázatra: József Attila versei a magyar irodalom azon csúcsteljesítményei, amelyek mindörökre a kultúránk szerves részeivé, alappilléreivé váltak. Mint ilyenek, természetesen sok át-, újra- és félreértelmezésen estek át az idő előrehaladtával. Rengetegen próbálták másolni, arra méltónak vélt helyeken idézni őket, sokan próbáltak sajátosan rájátszani a költő soraira.
Vörös István könyve mégis egészen más, mint ami mindeddig a József Attila-recepció történetében valaha előfordult.
Egyediségének egyik kulcsát az adja, hogy a költő már-már rémisztően jól tudja megütni egy másik alkotó hangnemét, írói tónusát. Persze a szövegtestnek megvannak a maga másolható, variálható jellemzői, így ha valaki versíróként betéve ismeri a pályatárs köteteit, idővel reflexszerűen képes lehet a más műveire rímelő, a felszínen a másik által megkezdett gondolatfolyam folytatásának tűnő szövegproduktum megírására. Vörös viszont ennél sokkal-sokkal komolyabban veszi a magára vállalt szerepjátékot.
Ha az előbbiekben említés szintjén szó esett József Attila-rajongókról, akkor hadd tegyük meg ezt az egyértelmű megállapítást: Vörös István egy rajongó. Legalábbis a költészetért mindenképp rajongania kell annak, aki egy komplett versátirat-kötetet jelentet meg – a József Attilához fűződő viszonyt azonban már nehezebb pusztán a rajongással megragadni a Nem ti kussoltok fényében. Ugyanis Vörös István a könyvben egyszerre tűnik fel egyenrangú alkotótársként és a költőóriás megszállottjaként.
Ezek a vonások adják ki végül azt az egyedi, minden nüansz tekintetében pontosan kimunkált hangot, ami miatt könnyen úgy tűnhet, mintha Vörös személyesen, közeli barátjaként ismerte volna József Attilát, sőt mintha egyenesen a fejébe látott volna. Ahogyan maga a költő mondta a kötet megjelenésekor: ő egy „elég vad költészetvámpír”, ami igen jól leírja a kötet párhuzamainak eredőit. Ugyanakkor le kell szögeznünk, hogy a néhai mesterre való rájátszás nem önmagáért való virtuozitás.
A versek nem szűnnek meg a játék közben Vörös István-költeményeknek lenni.
Egyrészről stílusukban, másrészről pedig az alkotó önéletrajzi vonatkozásokat is beleszőtt a szövegekbe. (Például az 1964. szeptember 20. és az István, Judit, Ágnes címűekben ez egyértelműen megnyilatkozik.)
A Nem ti kussoltok tehát nem átiratok, felszíni parafrázisok gyűjteménye. Darabjai szüntelenül referálnak Vörös Istvánra, az ő valóságára, költészetére, életére és a közös jelenünkre is. A Mikor a lelkemen átment a kedves soraiban például teljesen szembemegy József Attila szerelmes költeményével, a saját megélését helyezve az áhítozó attitűd helyébe: „Mikor a lelkemen átment a kedves, / nem hasonlított az élvezethez. // Mikor gyöngéden torkomra lépett, / egy pillanatra megállt az élet.”
De a címadó Nem ti kussoltok című versben is a tág jelenre reflektál, alapozva a Nem én kiáltok népszerűségéből származó alapismereteinkre, egyértelműen megadva az értelmezési keretet az erőteljes képeknek: „Nem ti kussoltok, befogják a szátokat – / örülsz? Örülj, kijózanult a sátán, / lakni húzódj le az olajkutakba, / lapulj az internet mélyére, / rejtőzz a reklámok fénye mögé, / metróalagútban a vezeték alá, / terjeszd magad a kidobott kenyérben, / te, a minimálbérre bejelentett.”
Vörös István könyvének kísérlete József Attila művészetének továbbgondolására sikeresnek mondható.
És ez nagyban köszönhető annak, hogy a költő nem engedett a saját hangjából sem. Nem kevés kockázattal jár alkotóként egyszerre két, egyértelműen megnyilvánuló költői énnel jelen lenni egy kötet verseiben úgy, hogy mindkettő én a valóságban élt és élő személy lírai kivetülése. Legtöbbeknek, ha sikerülne is egyáltalán ennyire magukévá tenni mások életművét, a beleélés ilyen mértéke már-már a meghasonulással fenyegetne. Még jó, hogy van egy Vörös Istvánunk, aki vállalja a kockázatot, mi több, kedvét is leli ebben a kalandban.
Nyitókép: Vörös István. Fotó: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
